A mi bölcs politikai vezetésünk önismeretre tanít.
Kétlem, hogy a finn, cseh, francia vagy új-zélandi miniszterelnök egész pályafutása során mondott-e annyi értékes, magvas, megfontolandó gondolatot a finn, cseh, francia vagy új-zélandi nemzet mibenlétéről, jellegzetességeiről, természetéről, mint a miénk a magyarról mostanában. Különösen gazdag a termés az elmúlt pár hétben, amikor aki akart és odafigyelt – márpedig ez valamennyiünknek feladata –, hatalmas tudásra tehetett szert önmagáról, magyarságáról. Idézzük csak fel, részlegesen és rendezetlenül, hogyan is láttatja önmagunkat, magyarokat, legfőbb vezetőnk.
Először is: a magyar világnemzet, a turul a magyarok ősképe, melybe mindenki beleszületik, mint a nyelvbe és a történelembe. „Onnantól, hogy a világra jövünk, a mi hét törzsünk köt szövetséget, a mi Szent Istvánunk alapít államot, a mi seregeink vesztenek csatát Mohácsnál, a turulmadár pedig a most élő, a már meghalt és majd megszülető magyarok nemzeti azonosságának jelképe.” Másodszor: nekünk, magyaroknak bátorításra van szükségünk ahhoz, hogy világszínvonalon termeljünk, helyi megerősítésekre, hogy elhiggyük, ami most az országgal történik, csak „balszerencse, rossz álom”, és a magyarság igenis képes magasabb nemzeti összterméket előállítani. Persze – hiszen a magyarok génjeikben hordozzák a föld szeretetét. De, ugyanakkor, viszont, azonban (harmadszor): „Nézzék meg a kávéházainkban: a magyar szívesen és odaadóan vitatkozik”, már amikor éppen nem a föld szeretetével van elfoglalva. Mert a magyar politikai kultúra: „direktebb”. Olyannyira direkt, hogy az igazmondás jellemzi, legalábbis a legfelső szinten: a mi miniszterelnökünk (negyedszer) azt üzeni nekünk, magyaroknak, hogy „soha nem hazudok nekik, soha nem árulom el őket, és mindig harcolok értük”. És ez így is van, igaz, hiszen ő maga mondta – aki soha nem hazudik nekünk –, hogy soha nem hazudik nekünk. Holott velünk nem könnyű (ötödször) – „talán a magyar a legnehezebben kormányozható nemzet. Tízmillió szabadságharcos”, hát, az vagyunk, gyerekem, szedd föl azt a szívószálat.
Ha ebbe a vakítóan tiszta tükörbe belepillantunk, mi, magyarok, sokkal világosabban látjuk, milyenek is vagyunk, kik vagyunk. Töprengjünk csak el rajta: szeretjük-e a földet? Eléggé szeretjük-e? Adok egy kis időt, addig elfordulok. Ha a válasz nemleges volna, valami baj van a génjeinkkel, még az is lehet, hogy nem vagyunk (eléggé) magyarok. Vagy: milyen fokon áll bennünk a turultudat? Átérezzük-e (vagy átéreztük-e valaha) az őskép hatalmát mirajtunk? (Szorgalmi feladat: milyen nemű a turul?) Kételkedtünk-e, akár egy pillanatig is, miniszterelnökünk igazmondásában? És: kibírjuk-e bátorítás, helyi megerősítés nélkül, ha egyszer világszínvonalon akarunk termelni?
Jól fontoljuk meg a válaszokat, óra végén írásban kérem. Még az is lehet, hogy vannak köztünk nem magyarok. Nem mondom, hogy akkor ne volna megoldás, ezt majd átbeszéljük (nagyszünetben a focipályán gyülekező, tornasorban). Csak hát jobb idejekorán tisztába jönnünk hovatartozásunkkal. Önismeret, ezt mondom. És főleg: aki nem magyar, az ne dumáljon bele.
