A Nemzeti Együttműködés jegyében szeretem én felmérni azokat a tájékozódási pontokat, amelyeket polgártársaim kijelölnek a magyarságteljesítmény és a teljes, forradalmi benső átalakulás útján (hiszen anélkül „nincsen se ország, se szobor, se pálinka, se bor, se ember”). Rákattintottam ezért a Polgár Portál egy írására, hiszen – polgár lévén: nem katona, nem pap, nem földműves – ez a honlap nekem (is) szól, és felizgatott a cím is: „Mélyedjetek el magyarságotokban!”
Az írás voltaképpen a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége elnökének, Osztie Zoltánnak a beszéde, amely szeptember 29-én, a KÉSZ máriabesnyői zarándoklatán hangzott el, Teleki Pál emlékére. Őszintén rettegek attól, hogy besoroltatom „a magyarul beszélő, de a magyar nemzethez nem tartozó személyek erőszakos, gátlástalan kis csoportjába”, amely „fröcsögő gyűlölettel” fordul „Teleki Pál, Prohászka Ottokár püspök, Horthy Miklós kormányzó úr, Mindszenty József bíboros, Bethlen István miniszterelnök, Klebelsberg Kunó és Hómann Bálint miniszterek, Apor Vilmos püspök és mások ellen” – szóval ezért nem írok semmit (semmi lényegeset) a földrajztudós-politikusról, még arra sem térnék ki, hogy – akárhogyan forgatjuk is – virtigli antiszemita volt őfőméltósága.* Maradjunk csak két elemnél: az itt közölt portrénál és a megvilágító erejű gondolatoknál.
Az az ember, aki az arcképről szembenéz velünk, nem (vagy nemcsak) politikai pályájára, tudósi teljesítményére vagy emberi érettségére, tapasztalataira büszke – hanem nevetséges maskarában feszít, mindenféle cafrangokkal, firlefranccal, csillogó ékítményekkel díszített ruhában. A 20. század első évtizedeiben, egy európai országban. Anélkül, hogy erre bárki rákényszerítette volna, anélkül, hogy ez előírás volna – bal kezében kard, ami jelzi, hogy a portrén ábrázolt személy: nemesember. Ez nem arcképfényképészet-technikai vagy divattörténeti kérdés: micsoda ember lehet az, aki fontosnak érzi, hogy vagy száz évet (vagy inkább: sok százat) visszamenjen az időben, aki az eredetre és nem a jelenre hivatkozik, akinek az örökletes, az ősöktől kapott, a múltbeli dicsőség számít legitimációnak. Nem a miniszterelnöki tárgyalóasztalnál vagy egyetemi dolgozószobában (térkép előtt) pózol, hanem idétlen jelmezben, karddal a kézben. Nemcsak szánalmas és mulatságos, hanem nagyon jellemző is.
És mik azok az aranyigazságok, amiket Teleki mond, és amiket Osztie Zoltán szerint meg kellene szívlelnünk? Hát, például ilyenek: „Csak addig maradhatunk fenn a népek tengerében, amíg történelmi hivatásunkat teljesíteni akarjuk. S amíg e mellett kitartunk és kiállunk, ne tartson senkitől és semmitől az ezeréves nemzet.” Ha ezt a kedves olvasó nehezen fordítja le a gyakorlat nyelvére – csak azt kellene tudni, ugyebár, hogy mi az a történelmi hivatás, amit teljesítenünk kellene, és hogyan is kellene akarnunk ezt tenni –, itt a folytatás: „Mert minden ember akkor adja a legtöbbet a köznek, ha a lehető legjobban kiéli egyéniségét. Ez áll a nemzetekre is. Minden nemzet akkor adja a legtöbbet az emberiségnek, önmagának és a vele barátságban élő nemzeteknek, mindazoknak, akiknek érdekeit szolgálni kívánja, ha legjobban éli ki saját maga nemzeti formáját, saját jelleme szerint. Magyarországot magyarul kell vezetni, magyar formák, a magyar élet formái szerint.” Öööö… a megfogalmazás némileg Szabó Dezső-i, beoltva a 20. század elejének német filozófiájával, de főleg: üres duma, retorikus bombasztok, célja a lelkesítés és a rendelkezésre álló idő/tér kitöltése. Hasonló modorban szólnak (pufognak) a következő mondatok is: „Az embernek el kell készülnie arra, hogy ha bármi veszéllyel találkozik, szembe tudjon nézni vele. Ennek nagyon egyszerű módja van: az, hogy magyarok legyünk.” „…Nemzeti erőnk gyarapodása elsősorban a társadalom önéleterejének kifejlesztésétől függ.” „Gondozzuk a haza szent tüzét nemzedékről nemzedékre, és próbáljuk azt gyarapítani. A múltból így lesz jelen, a jelenből pedig jövő.”
Ezzel a teljes értelmetlenséggel azonosuljak? Az ilyen ostoba, fölösleges szólamokból merítsek erőt, magyarságtudatot, tettvágyat? Innen tudjam meg, mi a teendő? Másoknak – Osztie Zoltán célközönségének – ez vajon hogyan sikerül, hogy csinálják?
Biztosan bennem van a hiba, megyek, magamba nézek.
* A KDNP történettudományi tagozata épp most vitatkozik azon – gondolom –, hogy az első vagon elindítása, az első magyarok gázkamrába terelése vagy esetleg a világháború vége volna-e az a határ, ami előtt antiszemitának lenni nem volt bűn, hanem az élet, a hagyományos magyar gondolkodás természetes része.
