Kiállítás-megnyitó

Visszakézből Kerényinek

  • Kálmán C. György
  • 2011. december 5.

Első változat

Megnyílt a Fabrik nevű helyen (Gozsdu-udvar, a Király utcánál) a Visszakézből című kiállítás. Én tartottam a(z egyik) megnyitót, itt van.

November 30-án megnyílt a Fabrik nevű helyen (Gozsdu-udvar, a Király utcánál) a Visszakézből című kiállítás. Fiatal képzőművészek hozták össze, nagyon gyorsan - nem csoportos kiállítás, a szó megszokott értelmében, hanem aki jelentkezett, bekerült (zsűrizés sem volt). A képeknek Kerényi témáit kellett követniük.

A színvonal - persze - vegyes, vannak csak vicces (sőt akadnak még csak nem is elég vicces) művek, de itt a gesztus volt fontos - hogy mit gondolnak a fiatal képzőművészek a nagynemzeti nagyalaptörvényes nemzetifestészeti koncepcióról. A gesztus a fontos.

Ez volt a megnyitó beszédem, íme. (És tessék elmenni megnézni a kiállítást.)

 

 

Tisztelt megjelentek,

 

ennek a kiállításnak, mint nyilván mindenki tudja, az a háttértörténete, hogy kormányzati megrendelésre született egy sor festmény, amelyek a magyar történelem legutóbbi száz évének fontos pillanatait voltak hivatva megörökíteni. Vannak, akik azt mondják: várjunk az ítélkezéssel, majd az idő megmondja, hogyan sikerültek azok a képek. Ez hülyeség. Az idő nem szokott semmit megmondani, én legalábbis még sose hallottam az időt esztétikai fejtegetésekbe bocsátkozni – és egyébként is: meddig várjunk? Az időre bízni az ítélkezést, vagyis halogatni a véleménymondást nem más, mint visszahőkölés magának az ítéletmondásnak a feladatától. Persze, lehetünk óvatosak, esetleg később más lesz a véleményünk, mert okosabbak, megbocsátóbbak vagy éppen felületesebbek leszünk – de azért semmi nem akadályozhatja meg, hogy véleményünk legyen, itt és most. Az idő letelt, vagy elérkezett: a kormányzati megrendelésre készült művek többnyire borzalmasak, giccsesek és bugyuták, zavarosak és áthatja őket az ideológia – egyértelműsíteni szeretnének valamiféle elvárt mondanivalót, legtöbbjükből hiányzik bármiféle humor.

 

De hát teljesen mindegy is – a szomorú helyzet az, hogy kénytelenek vagyunk rissz-rossz festményekről beszélni, hogy magába ráncigál minket a diskurzus, és ehhez amúgy semmi kedvünk nem lett volna. Hogy meg van mondva, el van döntve, hogy milyen kategóriák szerint vitatkozzunk, és hogy miről. Normális ember menekül az ilyen szituációkból, pláne ha azt érzékeli, hogy a hatalommal áll szemben – bármennyire is mézesmázos és önmagát művészi kérdésekben is szakértőnek tekintő hatalommal, és pláne, ha már a kiindulóponttal is súlyos baja van.

 

Azt is mondhatnánk persze, hogy nincs semmi baj – a művészet mindig is más, korábbi vagy kortárs művekre válaszol, hogy ez a fajta a dialógus is szükségszerű része minden művészetnek. Még akkor is, ha az, amire válaszolni kell, ami kiváltja a reakciót igencsak kétes értékű. Végül is, van okunk a derűre. A Facebookon és az Indexen sorra jelentek meg a Kerényi-féle vállalkozásra adott – gúnyos – válaszok, mindenkit hirtelen megihletett a vállalkozás bornírtsága és az elkészült művek számos jellegzetessége. Bizonyították, hogy ez, így – nevetséges. A minap ugyancsak az Indexen találkozhattunk nyolc művész olyan alkotásaival, amelyek ugyancsak ezekre a művekre (vagy a Kerényi-féle koncepcióra) reflektáltak. Bizonyítva, hogy lehet mást, jobbat.

 

És most itt van ez a kiállítás – ahogyan a címe is mutatja, gyors, impulzív, erős reakció az államilag megrendelt művek sorára. Noha a most kiállító művészek felhívásukban kijelentik, hogy nem a pénzt sajnálják az államilag kiválasztott művészektől, és nem is akarnak ítélkezni az elkészült művek fölött, azért leszögezik: „A hatalom számára művészet nem más, mint eszköz, amivel felépítheti sosem volt mitológiáját, egy nagymagyar giccset, amivel önmagukat fényezik, és amivel egyben elvakítják a tömegeket.” Mindezt úgy is fogalmazhatnánk: a festőknek nem Trianont vagy a világháborúkat kell megfesteniük, hanem vonalakat, formákat, alakokat, felszíneket kell létrehozniuk. A festészet nem arra való, hogy államilag kieszelt témákat „feldolgozzon”, s ha voltak is korok, amikor ez természetes volt, az igazi művészek akkor is műalkotásokat, és nem mégoly dicső és fennkölt tárgyakat festettek.

 

Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a művész nem töpreng a magyar történelem kacskaringóin, hogy hidegen hagyná a múlt számos feldolgozatlan eseménye, kibeszéletlen problémája, megoldatlan ellentmondása. Csak éppen nem az a célja – nem is ilyen irányban mozog a gondolkodása –, hogy könnyen összefoglalható, egyértelmű „üzenetet” adjon át, sokkal inkább a gondolkodás folyamatát vagy éppen kérdéseket akar rögzíteni, áttételesen (esetleg alig felismerhetően) utalni arra, amin éppen mélázik. És esetleg éppen a magyar történelem dicső vagy szégyenteljes pillanatai ezek.

 

Ez a kiállítás nem apolitikussággal reagál az agyonpolitizált Kerényi-galériára. De kilép a Kerényi-diskurzusból, másféle politikát hirdet. Csak néhány képről szólok röviden, végtére is nem vagyok Kerényi Imre, aki az ő végtelen szakértelmével fel tudja fejteni valamennyi festmény rejtett mondandóját. Az Alaptörvény születése, Zarubay Bence képén – a fogantatás. Minden ezzel kezdődik. Bárminek a megszületése, de bárkié is. Mindenkié. Az élet legfontosabb pillanata – aztán már bármi jöhet, akár egy Alkotmány kieszelése is. Zarubay megoldása egyrészt szóvicc (vegyük komolyan a „születés” szót!), másrészt alapigazság. Mit számít holmi alkotmány a fogantatáshoz képest?


Remsei-Kovács Nóra Vörösiszapjában szövegek közül szivárog vészjóslóan valami, ugyanolyan ijesztően és amorf módon, mint a zagytározóból – de hát nemcsak a vörösiszap tör elő ilyen sunyi módon mindenhonnan ebben az országban. Szövegek, betűk közül is sok-sok ijesztő dolog bugyog elő. Kerényi ezt a képet 5 perc alatt el tudta volna készíteni, mondja ő maga. Nyilván Giacomettit vagy Mondriant is kivágta volna az ő állami galériájából, egyikben kevés az anyag, a másik túl kevés munka lehetett. Ez a kép – többek között – ezt a kormánymegbízotti szemléletet is visszakézből vágja KÉPen.

Vagy vegyük Császár Norbert fejetlen Horthyját a fejetlen fehér lovon – a jelen kiállítás máris híressé vált emblematikus képét. Egyrészt angyalkás idill, pózba állt lovasszobor, a történelem tágas, üres terére kiállított tengerészeti hős – másrészt horror, tocsogó vér és értelmetlen öldöklés. Mindaz, amit egyszerre és külön-külön, egyidejűleg és egymással ellenkezve a Horthy-korszakról gondolunk. Gyermetegség és gyilkosság, heroikus pózok és szerencsétlenség, hatalom és ügyetlenség – mindez benne volt a korban, ahogyan a festményben benne van a kor kinevetése is, és annak a felismerése (vagy beismerése), hogy lehetetlenség egy egész korszakról egyértelmű képet festeni.

 

 

Az irónia és a meghökkentés talán az egyetlen művészi eszköz, ami az efféle történelmi kérdésekről elgondolkodtathatja a nézőt.

 

És talán ez a legfontosabb. A Visszakézből alkotói, mint minden igazi művész, nem állításokat fogalmaznak meg vagy tanulságokat akarnak levonni, hanem arra szólítanak fel, hogy gondolkodjunk, magunk is kérdezzünk, esetleg

mosolyogjunk vagy csóváljuk a fejünket – de ne vegyünk semmit készen kapottnak vagy készpénznek. A történelem bonyolultabb és több reflexiót érdemel, mintsem azt manapság egyesek láttatni akarják.

 

 

 

 

A kiállítás megnyílt.

Neked ajánljuk