Helyreigazítás: Bayernek tényleg leszóltak felülről

  • narancs.hu
  • 2016. augusztus 28.

Fekete Lyuk

A gyáva anyázás Szabolcska Mihálya reagált egy cikkünkre, és hát, mit mondjunk, sikerült magát izomból tökön rúgnia.

Egykori szerzőnk és azóta is állandó, hűséges olvasónk, Bayer Zsolt belefeledkezett minapi véleménycikkünkbe, melyben a tényeknek megfelelően gyávának neveztük, mert a Mandineren közölt nagyinterjújában bevallja, hogy azért változtat a jövőben hírhedt, kurvaanyázásra, az ellenfél emberi voltának lendületes eltagadására és ürülékanyagok ide-oda kenegetésére épülő úgynevezett írásművészetén, mert egy fontos pártember odaüzent neki. Betűhíven így szól a részlet:

„Most mindenesetre nem róla (ti. Semjénről – a szerk.) van szó, de szintén ismert ember az illető. Azt írta: »Ugye tudod, hogy nem a trágárságodért kaptad. A lovagkereszt pedig kötelez.«

Nem küldte el a feladót a b… k… anyjába egy gyors válasz-SMS-ben?

Nem. Igaza van ugyanis. Amit írt, megszívlelendő.”

Erre írtuk, hogy Bayer kijelenti, „hogy vége a kurvaanyázásnak, dühöngésnek, nem ír több politikai publicisztikát”.

Olvasóink elnézését kérjük, pontatlanok voltunk. Hiszen de, Bayer továbbra is ír. Csak nem olyat, mint eddig.

Bayer a saját blogjában tegnap egy terjengős válaszposzt végén külön le is szögezi:

„S mert száz szónak is egy a vége, elég egyetlen egy dolgot megjegyeznünk. Azt ígértem, nem káromkodom többet a politikai publicisztikáimban.”

Vagyis az élharcos sajtómunkás a szívére tette a kezét, és mint egy kiscserkész, megígérte – immár kétszer is. Hiszen leszóltak neki onnan fentről, amit ő az Olümposznak érez.

Magunkat ismételjük hát mi is: Bayer alapvetően gyáva alak.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.