Roosevelt amerikai elnököt 1936-ban meggyőző fölénnyel újraválasztották. Megkapta a szavazatok 61 százalékát, és pártja, a Demokrata Párt nagy többséggel rendelkezett a törvényhozás mindkét házában. Az előző négy évben az elnök a New Dealnek nevezett programja keretében sokat tett a válság sújtotta amerikaiak helyzetének javítása érdekében. Ennek során azonban néhányszor összeütközésbe került a legfelsőbb bírósággal (az Alkotmánybíróság megfelelője az Egyesült Államokban), amely alkotmányossági okokra hivatkozva megsemmisítette egyik-másik intézkedését. Az elnök ezért erős politikai felhatalmazására hivatkozva második elnöki periódusa elején olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, amely lényegesen meggyengítette volna a legfelsőbb bíróságot; jelesül 70 évben korlátozta volna a bírák nyugdíjkorhatárát (ami gyakorlatilag az őt leszavazó bírák azonnali nyugdíjazását jelentette volna), és hat új bíró kinevezésére kért magának jogot.
Ismerős? Eddig talán igen, de a folytatás már biztosan nem: a demokrata többségű képviselőház lényegében nem is volt hajlandó foglalkozni az elnök törvényjavaslatával; az ugyancsak demokrata többségű szenátus alkotmányügyi bizottsága pedig hosszú és heves vita után a következő negatív ajánlással engedte a törvényjavaslatot a szenátus plénuma elé: „(a törvényjavaslat) az alkotmányos elvektől történő szükségtelen, haszontalan és veszélyes elrugaszkodás… (amely) példa és igazolás nélkül áll.” Így aztán Roosevelt törvényjavaslatából soha nem lett törvény.
És egy másik történet. Argentínában az alkotmány a 19. század vége óta az ottani legfelsőbb bíróságnak ugyanolyan jogosítványokat biztosít, mint észak-amerikai párjának. Juan Perón 1946-ban nagy többséggel nyerte meg az elnökválasztást, és mit ad isten, neki is gondjai támadtak a bírákkal. Így hát hívei a képviselőházban eljárást indítottak az öt bíró közül négy ellen, akik – hogy a zaklatás elől meneküljenek – inkább lemondtak. Ezt követően Perón kinevezett négy bírót a lemondottak helyébe.
A Perón által meghonosított gyakorlat aztán általánossá vált; azóta minden, magára valamit adó argentin elnök maga nevezi ki a neki tetsző alkotmánybírákat.
A példák két amerikai közgazdászprofesszor 2012-ben megjelent és zajos sikert aratott könyvéből (D. Acemoglu – J.A. Robinson: Why nations fail, the origins of power, prosperity and poverty) származnak, amelyben a szerzők azzal foglalkoznak, hogy mitől sikeresek egyes nemzetek, és mások miért vallanak kudarcot. A szerzők elképesztő mennyiségű esetet ismertetnek, térben és időben jószerével átfogva az egész emberiség történetét. E példák mindegyike azt a viszonylag egyszerű tézist látszik alátámasztani, hogy azok a nemzetek sikeresek, amelyek történelmük folyamán „jó” (a szerzők szavával inclusive) politikai és gazdasági intézményeket alakítottak ki és működtetnek, és azok vallanak kudarcot, amelyek „rosszakat” (extractive, azaz kizsákmányoló jellegűeket). A „jó” alatt a szerzők a törvény előtti egyenlőséget, a tulajdon tiszteletét, a hatalommegosztást, röviden a jogállamiságot értik, a „rossz” alatt pedig azt, amikor valamelyik társadalmi csoport az államot a saját érdekei szolgálatába állítja.
Mielőtt még bárki legyintene, hogy akkor ez is csak egy újabb propagandamű az európai, sőt inkább az angolszász politikai kultúra dicséretére, gyorsan tegyük hozzá: a szerzők példák sokaságával bizonyítják, hogy gyakran épp az európai gyarmatosítók (angolok, spanyolok, hollandok és mások) vezettek be afrikai és ázsiai vagy éppen dél-amerikai országokban „rossz” intézményeket, amelyeket aztán a függetlenséget követően hatalomra jutott új elitek tovább működtettek. Bemutatják azt is, hogy az egyébként joggal ünnepelt angolszász demokrácia (ahogy más sikeres nemzetek esetében is) kialakulásában milyen nagy szerepet játszottak nemesnek éppen nem mondható tevékenységek (például a rabszolga-kereskedelem, amelynek révén a meggazdagodott kereskedőosztály képes volt arra, hogy szembeszálljon a királyi hatalommal), és természetesen nem tagadják a véletlen szerepét sem abban, ahogy a dolgok – jól vagy rosszul – alakultak. Azt sem állítják, hogy a „rossz” intézményeket ne lehetne „jókkal” felváltani, de sokkal valószínűbbnek tartják a „rossz” és a „jó” körök kialakulását, tehát amikor a rossz rendszerek még rosszabbakat, a jól működők pedig még jobbakat eredményeznek.
Magyarország csak az Osztrák–Magyar Monarchia részeként szerepel a könyvben, amelyet a szerzők nem éppen hízelgő megállapításokkal illetnek. Ausztria azonban megtanulta a maga leckéjét, és mára igazi sikertörténet lett. A második világháborút követően képes volt „jó” intézményeket létrehozni, és az Európai Unió tagjaként pozitív visszacsatolásokkal tovább erősítette ezeket. Magyarország sokkal kevésbé volt szerencsés, ám 1990 óta, majd az EU-hoz 2004-ben történt csatlakozást követően mi is megkaptuk az esélyt, hogy sikertörténet legyünk. A „jó rendszerek” nálunk is létrejöttek, ám az ezeket működtető politikai kultúra és társadalmi értékrend, úgy tűnik, még nem alakult ki. Természetesen két évtized történelmi léptékkel mérve csupán egy pillanat, és ma még nem lehet eldönteni, hogy az ország útja végül is a sikeres nemzetek vagy a kudarcot vallott országok közé vezet. Ám az elmúlt lassan három év hatalmi játékai az alkotmánnyal, az Alkotmánybírósággal és általában a bíróságokkal – mint független hatalmi ággal – nem sok optimizmusra adnak okot. És gondoljunk a bevezetőben említett két példára: a mi kormánypárti képviselőink is, csakúgy, mint argentin kollégáik, minden esetben egységesen, egyetlen ellenszavazat nélkül szavazták meg, szolgálták ki a kormány igényeit. Egy sem állt ellent, egy sem mondta, hogy eddig és ne tovább!
