Miből lesz itt növekedés?

Felcsuti Péter

Ahogy az ember körülnéz a világban, nem sok hiteles vezetőt lát mostanában. És nem látunk sok sikeres válságkezelést sem.

Olvassa az ember a nemzetközi sajtóban az év elején szokásos nyilatkozatokat a világgazdaság ez évi kilátásairól; a politikusok óvatosan optimisták, a tudósok és más független szereplők inkább szkeptikusak. Abban azonban mindenki egyetérteni látszik, hogy a legrosszabbat, az összeomlást (például az eurózóna és az euró összeomlását, ha Európáról beszélünk) sikerült elkerülni. Ez természetesen óriási dolog, és önmagában is bizonyítja a kapitalista piacgazdaság és a polgári demokrácia tanulóképességét (gondoljunk az 1929–33-as összeomlásra, amikor a kísértetiesen hasonló körülmények között kialakult válságra a világ nagyon rossz válaszokat adott). Ennek tehát örülünk, ám az nem nagyon látszik, hogy miből lesz itt növekedés. Márpedig növekedésre szükség van, hiszen csak ennek révén lehet leépíteni a korábban felhalmozott állami és magánadósságokat, és ami még talán ennél is fontosabb, új munkahelyeket teremteni a több tízmilliósra (sőt az IMF becslése szerint világszerte 200 milliósra) duzzadt munka nélküli tömeg újbóli foglalkoztatásához.

Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója négy pontban foglalta össze a válság leküzdésének eszköztárát (http://www.project-syndicate.org/commentary/sustainable-growth-means-equitable-growth-by-christine-lagarde): (1) laza, vagy ahogy eufemisztikusan fogalmaz, megengedő (accommodative) monetáris politika, (2) hihető költségvetési politika, amely biztosítja középtávon a felhalmozott adósságok leépítését, miközben rövid távon nem fojtja el a növekedési csírákat, (3) a pénzügyi és bankszektor megreformálása, amely megakadályozza a mostanihoz (és az 1929–33-ashoz) hasonló újabb válságok kialakulását és (4) társadalmi-gazdasági reformok, amelyek biztosítják az elvesztett versenyképesség visszanyerését.

Hát ez így egyszerre nem tűnik kevésnek, mégis el kell fogadnunk, hogy nincs más alternatíva: az elmúlt négy év európai válságkezelése azt bizonyítja, hogy az adósság leépítésére, a költségvetési egyensúly megteremtésére koncentráló gazdaságpolitika kudarcot vallott; a költségvetési megszorítások egymást követő hullámai ördögi körbe lökik az érintett országokat: a megszorítások miatt visszaeső gazdaságokból egyre kevesebb adóbevétel jut az állami költségvetésekbe, amelyek így – az adósságszolgálat fenntartása érdekében – újabb megszorításokra kényszerülnek. Ráadásul az ilyen zsákutcás stratégiákat felismerő pénzpiaci befektetők tevékenységükkel felerősítik, gyorsítják, mintegy önbeteljesítővé teszik ezeket a lefelé menő folyamatokat. A megszorítások társadalmi költsége és kockázata is rendkívül magas, gondoljunk a Görögországban és egyébként Magyarországon is aktivizálódott, a fasizmussal kacérkodó szélsőjobboldalra.

Az elméleti válasz tehát adott, a kérdés most már csak az, hogyan lehet mindezt megvalósítani, ráadásul viszonylag gyorsan, hiszen a társadalmak tűrőképessége nagyon is korlátozott. Az embernek az az érzése, hogy valójában ez nem is lehetséges, és talán éppen ez az oka annak, hogy a válságkezelés az országok többségében ilyen lassan, ennyi vargabetűvel halad. Ha egyáltalán van megfejtés, az talán a szerencsével párosuló hitelesség lehet, ami azonban nagyon ritka tünemény. A politikai elit, a vezetők hitelességére gondolok, amellyel képesek elhitetni a társadalom tagjaival, hogy kivezetik az illető országot jelenlegi, reménytelennek tűnő helyzetéből, és ezt valóban meg is teszik. Ehhez nagyon sok mindenre van szükség, például olyasmikre, mint szakértelem, feddhetetlenség, szolidaritás, meg egy seregnyi vezetői adottság, mint amilyen a karizma, a szervezőképesség, a kitartás, a meggyőzőképesség. És még a szerencse, a szerencsés csillagzat, ami alatt vezető és vezetett egymásra találhat.

Ahogy az ember körülnéz a világban, nem sok hiteles vezetőt lát mostanában. A fejlett világban talán Angela Merkel német kancellár és Mario Monti olasz miniszterelnök lehet ilyen. Az egyik stabilan a helyén van, a másikat a politikai intrika már megbuktatta. És nem látunk sok sikeres válságkezelést sem.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.