Olvassa az ember a nemzetközi sajtóban az év elején szokásos nyilatkozatokat a világgazdaság ez évi kilátásairól; a politikusok óvatosan optimisták, a tudósok és más független szereplők inkább szkeptikusak. Abban azonban mindenki egyetérteni látszik, hogy a legrosszabbat, az összeomlást (például az eurózóna és az euró összeomlását, ha Európáról beszélünk) sikerült elkerülni. Ez természetesen óriási dolog, és önmagában is bizonyítja a kapitalista piacgazdaság és a polgári demokrácia tanulóképességét (gondoljunk az 1929–33-as összeomlásra, amikor a kísértetiesen hasonló körülmények között kialakult válságra a világ nagyon rossz válaszokat adott). Ennek tehát örülünk, ám az nem nagyon látszik, hogy miből lesz itt növekedés. Márpedig növekedésre szükség van, hiszen csak ennek révén lehet leépíteni a korábban felhalmozott állami és magánadósságokat, és ami még talán ennél is fontosabb, új munkahelyeket teremteni a több tízmilliósra (sőt az IMF becslése szerint világszerte 200 milliósra) duzzadt munka nélküli tömeg újbóli foglalkoztatásához.
Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója négy pontban foglalta össze a válság leküzdésének eszköztárát (http://www.project-syndicate.org/commentary/sustainable-growth-means-equitable-growth-by-christine-lagarde): (1) laza, vagy ahogy eufemisztikusan fogalmaz, megengedő (accommodative) monetáris politika, (2) hihető költségvetési politika, amely biztosítja középtávon a felhalmozott adósságok leépítését, miközben rövid távon nem fojtja el a növekedési csírákat, (3) a pénzügyi és bankszektor megreformálása, amely megakadályozza a mostanihoz (és az 1929–33-ashoz) hasonló újabb válságok kialakulását és (4) társadalmi-gazdasági reformok, amelyek biztosítják az elvesztett versenyképesség visszanyerését.
Hát ez így egyszerre nem tűnik kevésnek, mégis el kell fogadnunk, hogy nincs más alternatíva: az elmúlt négy év európai válságkezelése azt bizonyítja, hogy az adósság leépítésére, a költségvetési egyensúly megteremtésére koncentráló gazdaságpolitika kudarcot vallott; a költségvetési megszorítások egymást követő hullámai ördögi körbe lökik az érintett országokat: a megszorítások miatt visszaeső gazdaságokból egyre kevesebb adóbevétel jut az állami költségvetésekbe, amelyek így – az adósságszolgálat fenntartása érdekében – újabb megszorításokra kényszerülnek. Ráadásul az ilyen zsákutcás stratégiákat felismerő pénzpiaci befektetők tevékenységükkel felerősítik, gyorsítják, mintegy önbeteljesítővé teszik ezeket a lefelé menő folyamatokat. A megszorítások társadalmi költsége és kockázata is rendkívül magas, gondoljunk a Görögországban és egyébként Magyarországon is aktivizálódott, a fasizmussal kacérkodó szélsőjobboldalra.
Az elméleti válasz tehát adott, a kérdés most már csak az, hogyan lehet mindezt megvalósítani, ráadásul viszonylag gyorsan, hiszen a társadalmak tűrőképessége nagyon is korlátozott. Az embernek az az érzése, hogy valójában ez nem is lehetséges, és talán éppen ez az oka annak, hogy a válságkezelés az országok többségében ilyen lassan, ennyi vargabetűvel halad. Ha egyáltalán van megfejtés, az talán a szerencsével párosuló hitelesség lehet, ami azonban nagyon ritka tünemény. A politikai elit, a vezetők hitelességére gondolok, amellyel képesek elhitetni a társadalom tagjaival, hogy kivezetik az illető országot jelenlegi, reménytelennek tűnő helyzetéből, és ezt valóban meg is teszik. Ehhez nagyon sok mindenre van szükség, például olyasmikre, mint szakértelem, feddhetetlenség, szolidaritás, meg egy seregnyi vezetői adottság, mint amilyen a karizma, a szervezőképesség, a kitartás, a meggyőzőképesség. És még a szerencse, a szerencsés csillagzat, ami alatt vezető és vezetett egymásra találhat.
Ahogy az ember körülnéz a világban, nem sok hiteles vezetőt lát mostanában. A fejlett világban talán Angela Merkel német kancellár és Mario Monti olasz miniszterelnök lehet ilyen. Az egyik stabilan a helyén van, a másikat a politikai intrika már megbuktatta. És nem látunk sok sikeres válságkezelést sem.
