A Financial Times egyik rovatvezetője a szívemből beszélt, amikor egy írásának ezt a címet adta: Az eurózóna egyben fogja túlélni az adósságválságot. Két nappal később ugyanez a tekintélyes pénzügyi napilap Mario Draghit, az Európai Központi Bank elnökét az év emberének választotta. Azt a Draghit, aki ez év júliusában egy újságírói kérdésre ezt a választ adta: „az EKB törvényi felhatalmazása keretében mindent megtesz, hogy megvédje az eurót… és higgyenek nekem, ez egyáltalán nem lesz kevés.” Sokan gondolják, hogy ezek a magabiztosságtól duzzadó szavak jelentették a fordulópontot az eurózóna hároméves válságában. A jól megválasztott szavaknak természetesen nagy jelentőségük van, ám nem sokat érnének, ha nem támasztanák alá politikai és szakmai (monetáris) programok.
Az elmúlt egy évben – ha lassan és nehézkesen is, vargabetűktől korántsem mentesen – az EU előrehaladt a szorosabb integráció irányába. A nemzeti költségvetési politikák összehangolása és átláthatóságuk biztosítása (az európai gazdasági szemeszter keretein belül), a közös európai bankfelügyelet létrehozásáról a közelmúltban meghozott politikai döntés fontos lépések, amelyek célja, hogy pótolják az euró létrehozásakor elmulasztottakat.
Ezzel párhuzamosan az EKB bevetette „tűzerejét” a déli országok költségvetését ellehetetlenítő magas állampapírhozamok letörése érdekében. Úgy tűnik, már a szóbeli intervenció is elégséges volt; az olasz hozamok a júliusi 5,3 százalékos csúcsról 2 százalék körüli szintre estek, míg a spanyol hozamok 7 százalékról 3 százalékra csökkentek.
Egy pillanatra azért álljunk meg ennél a pontnál: vajon nem ez az, amit a magyar kormány is szeretne, amikor több együttműködést sürget az MNB részéről; ti. hogy a jegybank is vehetne állampapírokat a másodpiacon a hozamok (tehát a költségvetés kamatkiadásainak) mérséklése érdekében? Miért van az, hogy Draghi szavaira esni kezdtek az olasz és spanyol hozamok és erősödni az euró, Matolcsy szavait követően pedig zuhanórepülésbe kezdett a forint. Nos, még ha meg is engedjük, hogy pontosan nem tudhatjuk a forintgyengülést kiváltó okokat (az időbeli egymásutániság még nem oksági kapcsolat), azt azért biztosan kijelenthetjük, hogy ha két ember mondja (vagy két jegybank csinálja) ugyanazt, az nem ugyanaz. Mario Draghi személyes hitelességét alátámasztja az egész Európai Unió, de legkiváltképpen a közösség vezető országa, Németország gazdasági ereje. Matolcsy miniszter szakmai és személyes hitelét jólneveltségem okán nem minősíteném, ráadásul nincs is, ami alátámassza; a magyar jegybank mögött egy ezer sebből vérző gazdaság áll, így aztán ha ez a jegybank próbál(na) bármennyire is jelentős volumenben állampapírt vásárolni (és ehhez pénzt teremteni), szinte biztos, hogy a dolognak nem lenne jó vége (forintgyengülés, hozamemelkedés).
De térjünk vissza az euróhoz; egy évvel ezelőtt Európán belül és kivül szinte mindenki biztosra vette az eurózóna felbomlását (emlékszünk még Simon Wolsfon brit üzletemberre, aki 250 000 fontos díjat ajánlott fel annak, aki megmutatja az eurózónából kivezető legsimább utat?). Az azóta eltelt idő az euró, a föderális Európa híveit (jelen sorok íróját is közéjük értve) látszik igazolni.
Ami történt, mindenesetre figyelmeztetés kéne, hogy legyen euroszkeptikus kormányunk és benne a legszkeptikusabb, a kormányfő számára. Túl hamar írták le az Európai Közösséget, túl hamar kezdtek el „lekonyuló nyugati fáklyákról”, „erősödő keleti szélről” és egyéb zöldségekről fantáziálni, és sajnos gyakorlati politikájukat is ezekhez a fantazmagóriákhoz igazítani. A meccs (hogy a kormányfő nyelvét beszéljem) ugyan még biztosan nincs lefutva (gondoljunk Berlusconi, Orbán Viktor egykorvolt barátjának és példaképének újbóli jelentkezésére), de az jól látszik, hogy a közösség értékeit maguknak valló, az együttműködő stratégiát választó országok nagyságrendekkel jobb eséllyel veszik fel a küzdelmet a válsággal, mint a lassan mindentől és mindenkitől elszigetelődő Magyarország.
