Kellemes meglepetés volt számomra, amikor a sajtóból arról értesültem, hogy a kormánypárti frakciók foglalkoznak a gondolattal, hogy nálunk is be kéne vezetni a magáncsőd intézményét. Kellemes érzésem három forrásból táplálkozott: egyrészt 2008–2009 tájékán, a válság kitörésekor a kérdés egyszer már napirendre került, ám a politikai elit – az akkori kormánypárt és az ellenzék – egyöntetűen elutasította, arra hivatkozva, hogy a lakosságot nem lehet kiskorúsítani. Merthogy a csődmegállapodás értelemszerű eleme a csődgondnok kijelölése, aki az adós pénzügyeit, költéseit keményen ellenőrzi a megállapodás ideje alatt. Nem mondták, de mint az azóta eltelt idő bebizonyította, a politikusok többsége alighanem jobban bízik a kormányzati aktivizmusban, tehát abban, hogy a mindenkori kormányok egyedi intézkedésekkel oldanak meg fontos társadalmi-gazdasági kérdéseket, mint a törvényen alapuló intézményrendszerek működésében. Másfelől azért is örülök a kérdés újbóli napirendre tűzésének, mert fontos piaci, valójában inkább társadalmi intézményről van szó: egyszerre teszi lehetővé a probléma megoldását (ti. a fizetésképtelenné vált egyén vagy család helyzetének tartós könnyítését) és juttat érvényre egy, ha úgy tetszik, pedagógiai elemet. Mert ilyenkor egy hivatalból kijelölt tanácsadó segít abban, hogy az érintett ne csupán képes legyen eleget tenni lényegesen enyhített kötelezettségeinek, de azt is elkerülhesse, hogy a jövőben újra ilyen helyzetbe kerüljön. Elégedettségem harmadik eleme a reménykedés, hogy a magáncsőd intézményesülése talán azt jelzi, a kormány letesz végre arról, hogy az adós és a hitelező közötti szükségképpen konfliktusos viszonyt hatalmi szóval, kormányzati beavatkozással oldja meg, s ezek helyébe remélhetőleg törvényen és a piacgazdaság intézményeinek működésén alapuló eljárást tesz.
Ám először a csőd mint kifejezés helyett kéne valami alkalmasabbat, azaz kevésbé bántót találni. Az angolszász kultúrák, amelyek híresek arról, hogy igyekeznek tapintatosabb jelzőket (eufemizmusokat) alkalmazni kellemetlen vagy kínos helyzetekre, nem is igen használják a csőd (bankruptcy) kifejezést, sokkal szívesebben operálnak olyanokkal, mint a reorganizáció, vagy hivatkoznak az illető törvényre (Chapter 7 vagy 13, ha magánemberekről, Chapter 11, ha vállalatokról van szó).
A tartalmi kérdések természetesen fontosabbak; az évezredes múltra visszatekintő csőd intézménye (csak utalok a babilóniai Hammurápi törvényeire, a Tóra biztosította adósságelengedésre, vagy a Korán hasonló rendelkezéseire) általában az adós ellehetetlenült helyzetének megoldásáról, az újrakezdés lehetőségének biztosításáról szól, de közvetve elismeri, hogy a helyzet kialakulásában a hitelezőnek is van felelőssége. Kezelni kell azt az erkölcsi kockázatot is, hogy az adós a folyamat végén nem járhat jól, azaz nem kaphat ösztönzést arra, hogy ismét hasonló helyzetbe keveredjen. E három tényező összehangolása korántsem egyszerű feladat, nem véletlen, hogy a fejlett piacgazdaságok többségében, ahol működik a magáncsőd intézménye, a vonatkozó törvények meglehetősen összetettek, a törvények működtetése érdekében kialakított intézményrendszer (csődbíróság, csődgondnok, tanácsadói hálózat) pedig kifejezetten bonyolult, és így nyilván nem is túl olcsó.
Ezért óvnám a hazai törvényhozókat, hogy sebtiben összecsapják a vonatkozó törvényeket, s összebarkácsolják a működtetésükhöz szükséges intézményeket és folyamatokat. Fontos dologról van szó, ami évtizedekig velünk marad. Megéri, hogy a törvény elfogadását ezúttal alapos előkészítés és széles körű konzultáció előzze meg.
