A magyar folklór, ahogy egyébként az egész európai kultúrkör, tele van történetekkel, amelyekben a furfangos főszereplő, hogy célját elérhesse, kicselezi a nagyobbat, az erősebbet, a hatalmasabbat, és aztán boldogan él, amíg meg nem hal.
A mi miniszterelnökünk is ilyen cselező típus; sőt, soha nem késlekedik elismerni ezt hallgatósága előtt, legyen az esemény zártkörű vagy nyilvános (’a cselekedeteimet figyeljék, ne a szavaimat’, ’pávatánc’ stb.).
Nem számít, hogy a kormánya vagy ő megígért valamit, visszavonja (a bankszektorral kötött megállapodás). Ha elégedetlen egy helyzettel, visszamenőleg megváltoztatja a játékszabályokat (végkielégítések megadóztatása), vagy az a barátokra és harcostársakra nem vonatkozik (lex Szász). Aztán ha már a célját elérte egy intézkedéssel, visszavonatja (2 millió forintos fizetési plafon eltörlése mostanság a közszférában), nem beszélve a folyamatos kettős beszédről külföld és belföld felé (IMF-tárgyalások).
Ügyes – mondhatjuk Kohn bácsival együtt, aki Amerikából hazatérve elsőként azzal szembesült, hogy a pénzét elnyelte az automata. Trükközni akár jó dolog is lehet (jut eszembe, talán még a kifejezést is a Fidesz honosította meg a hazai politikai nyelvben, igaz, az ellenfelekre alkalmazva). Végül is a gyanútlan ellenfelet csőbe húzzuk, aztán az üggyel többet nem gondolva, nevetve megyünk a dolgunkra, az illetőt pedig soha többet nem látjuk, nem beszélünk vele. De mi van, ha mégis? Mi van, ha rendszeresen dolgunk van az illetővel, vajon komolyan gondolhatjuk, hogy újra és újra hagyni fogja, hogy becsapják?
A játékelmélet szerint az egyszeri játszmák esetében célravezető lehet a rosszhiszeműség, ám az ismétlődő játszmák esetében ez a magatartás kifejezetten kontraproduktív. Egy híres pszichológiai kísérlet alanyai egyszerű játékot játszottak, amely során alapesetben a résztvevők becsületesen játszottak egy darabig, és ez mindenki számára előnyös volt. Ám a játékban lehetőséget biztosítottak a csalásra, amivel a csaló fél a saját helyzetét javíthatta a többi rovására. És valóban, a kísérletek során bebizonyosodott, hogy a legtöbb esetben előbb-utóbb akadt valaki, aki csalni kezdett, majd amikor ez valamennyi idő elteltével kiderült, válaszként mindenki más is csaláshoz folyamodott, így aztán a játék hamarosan folytathatatlanná vált. A kísérlet igazolja azt az intuitív igazságot, hogy a rendszeres emberi interakciókban az együttműködés és a bizalom célravezető, a rosszhiszeműség és a csalás viszont rombolja ezeket a viszonyokat, és végső soron mindenki számára előnytelen.
Ám ez csak a történet első fele; második lépésben a tudósok módosították a játékszabályokat és lehetővé tették, hogy a becsületesen játszó résztvevők valamilyen költség megfizetése árán büntethessék a rosszhiszemű társukat. A kísérlet azzal a meglepő eredménnyel zárult, hogy a jóhiszemű játékosok éltek a lehetőséggel, azaz akár még azon az áron is megbüntették a csalókat, hogy ezzel a saját helyzetüket is rontották. A kísérlet során mérték a résztvevők agyműködését és azt találták, hogy a büntetés kiszabása a boldogságközpontot aktivizálta, magyarán az érintetteknek kifejezetten örömet okozott, hogy megbüntethették a bizalmukkal visszaélő társaikat.
Miniszterelnökünk tehát vagy naiv, vagy tudatlan, ha azt gondolja, hogy büntetlenül járhatja a pávatáncot és trükközhet boldoggal-boldogtalannal. Talán az első lépésben megússza, ám a második vagy a harmadik lépésben bátran számíthat arra, hogy partnerei kül- és belföldön egyaránt megfizetnek a trükközésért, és még csak az sem biztos, hogy a fizetség arányos lesz (gondoljon Ludas Matyira, ha már annyira szereti a folklórt). És akkor azokról még nem is szóltunk, akik a többiek kárán okulva esélyt sem adnak arra, hogy becsapják őket, mert távol tartják magukat trükkös kormányunktól és az országtól. A baj csak az – de ezt már igazán unalmas ismételgetni –, hogy az árat és a büntetést mindannyiunknak meg kell fizetnünk.
