Az adózás mint dilemma

  • 2012. március 5.

Felcsuti Péter

Az elméleti optimumhoz legközelebb az egyösszegű adójóváírással (negatív adóval) kombinált egykulcsos adó állhat. Az adójóváírásnak, amely nyilván a legalacsonyabb jövedelmi csoportba tartozók számára előnyös, annál jelentősebbnek kell lennie, minél nagyobbak a bérkülönbségek. Ezzel az igazságosság kritériuma erősíthető. Az egy kulccsal (flat rate) pedig a hatékonyság szempontja.

 

Pedig azt gondolná az ember, hogy annyira egyszerű: az állam szolgáltatásokat nyújt a társadalom egészének és egyes tagjainak, ezért kivet rájuk valamennyi adót, amiből ezek a szolgáltatások előállíthatók, illetve finanszírozhatók.

Ám már a mondat első felénél meg kell állnunk: milyen – széles vagy inkább szűk körű – szolgáltatásokat nyújtson az állam? Abban nincs vita a különböző politikai-gazdasági iskolák között, hogy vannak olyan feladatok, amelyeket a modern államnak mindenképpen muszáj ellátnia ahhoz, hogy a társadalom működőképes legyen: ilyen az ország külső és belső biztonságának garantálása, a tulajdon védelme, illetve a megkötött szerződések betartásának kikényszerítése.

Az ilyen szolgáltatások a társadalom minden tagjának érdekeit egyformán szolgálják, ezért joggal lehetne felvetni, hogy a társadalom minden tagja ugyanazzal az összeggel járuljon hozzá e szolgáltatások finanszírozásához. Ám ez a felfogás – a módszer kétségbevonhatatlan logikája dacára – nem örvend igazán nagy népszerűségnek, sőt elfogadhatatlan a társadalom többsége számára, egyszerűen csak azért, mert a legtöbben igazságtalannak tartják, hogy az emberek anyagi helyzetüktől függetlenül ugyanakkora összeggel adózzanak. (Egy ilyen adórendszer egyébként összhangban lenne azzal a minimális államot hirdető nézettel, amely az adót elvi alapon az egyén szabadságával összeegyeztethetetlennek tartja. A magát libertáriánusnak nevező iskola az adót valójában kisajátításnak, illetve végső soron a kényszermunka egyik válfajának tekinti, hiszen az adó úgy is felfogható, mintha munkaidőnk egy része felett az állam rendelkezne.)

Margaret Thatcher angol miniszterelnök, egyébként elkötelezett libertáriánus, a 80-as évek végén felvetette, hogy bizonyos kommunális célokra ilyen egyösszegű (lump sum) adót vessenek ki, ám az össznépi felháborodás láttán kénytelen volt meghátrálni. A politikai elemzők szerint ez az affér közrejátszott a nem éppen rugalmasságáról ismert Vaslady későbbi bukásában.

A modern állam azonban szerte a fejlett világban mindenütt a bevezetőben említett minimumprogramnál nagyságrendekkel több feladatot vállal magára, elsősorban a jóléti szférában – a szociális, egészségügyi és oktatási területen –, és ehhez természetesen egyre több adóbevételre van szüksége. Az egyösszegű adó a maga egyszerűségében így szóba sem jöhet, ezért az optimális adórendszer kialakítása mind az elméleti szakemberek, mind a politikai döntéshozók számára nem kevés fejtörést okoz. A problémákat egyfelől az egymással ellentétben álló prioritások összebékítése, másfelől a megalapozott döntéshez szükséges adat- illetve információs bázis hiánya vagy elégtelensége okozza.

Az egyik figyelembe veendő prioritást az előzőekben már beazonosítottuk: adottnak véve az állam pénzigényét, fontos, hogy a kialakítandó rendszer találkozzon a társadalom tagjainak igazságérzetével. Ez kétféle technikával is elérhető: egyik a lineáris adózás, vagyis az a mód, hogy minden jövedelemből százalékosan ugyanazt a hányadot vonjuk le, ami értelemszerűen a nagyobb jövedelem után nagyobb adóbefizetést eredményez. A másik az úgynevezett progresszív adózás: a jövedelem különböző elemei eltérő (többnyire emelkedő) adókulccsal adóznak. A maga módján mind a kettő igazságosnak tekinthető.

Az igazságossággal mint szemponttal szemben azonban belép egy második tényező, amit az adórendszer kialakítóinak figyelembe kell venniük. Ezt a szakirodalom a hatékonyság szempontjának nevezi, ami arra az empirikusan jól bizonyított jelenségre utal, hogy a progresszív adókulcs emelkedésével csökken az érintettek érdekeltsége (hajlandósága), hogy többlet-erőfeszítést tegyenek, magyarán többet dolgozzanak. Ez pedig nemcsak nekik, de a társadalom egésze számára is veszteséget, az állam számára kieső adóbevételt jelent.

Ahhoz, hogy e két, egymással konfliktusban álló szempontot a döntéshozó össze tudja békíteni, viszonylag pontos adatokkal kell rendelkeznie a különböző lakossági csoportok jövedelméről. Ám a jövedelemmérés pontosságával baj van: az egyszerűség kedvéért gondoljunk egy olyan országra, amelyben magas a be nem vallott jövedelmek aránya az összjövedelmeken belül. Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen helyzetben megnehezül, ha ugyan nem válik lehetetlenné a feladat, hogy a döntéshozók a deklarált jövedelmek alapján próbálják az igazságosság és hatékonyság szempontjait összeegyeztetni. Ráadásul a jövedelem csak szimulálja, ám korántsem pontosan fejezi ki az egyes adófizetők preferenciáit, amikor a jövedelem megszerzéséhez szükséges munka (erőfeszítés) és a szabad idő között választanak.

2009-ben három harvardi professzor közzétett egy tanulmányt az optimális adózás elméletéről és gyakorlatáról, amely azóta mértékadónak számít a szakirodalomban.

A szerzők a hatékonyság és az igazságosság közötti átváltás szempontjából elméletileg optimális adórendszert keresik, illetve összehasonlítják az elméletet a különböző fejlett országok gyakorlatával, ti. azzal, hogy az idők folyamán mennyire közelíti ez a gyakorlat az elméleti optimumot.

A nem éppen könnyű olvasmánynak a témánk szempontjából legfontosabb megállapítása, hogy az elméleti optimumhoz legközelebb egy egyösszegű adójóváírással (negatív adóval) kombinált egykulcsos adó állhat. Az adójóváírásnak, ami nyilván a legalacsonyabb jövedelmi csoportba tartozók számára előnyös, annál jelentősebbnek kell lennie, minél nagyobbak a bérkülönbségek. Ezzel az igazságosság kritériuma erősíthető. Az egy kulccsal (flat rate) pedig a hatékonyság szempontja. A három professzor mindenesetre kellő öniróniával utal az ismert anekdotára, amely szerint Truman amerikai elnök azt kérte, hogy mutassanak neki végre egy egykezű közgazdászt. Truman ezzel arra utalt, hogy a közgazdászok minden mondatukban az egyfelől, másfelől (on the one hand, on the other hand) kifejezést használják, azaz végül is semmi mellett nem teszik le határozottan a voksot.

Így aztán az ő dolgozatuk is tele van óvatos megfogalmazásokkal, ami azt jelzi, hogy amit elméleti optimumnak neveznek, az csak sok gyakorlati előfeltétel megléte esetén tekinthető annak.

A következő bejegyzésben a magyar viszonyok közti adózási dilemmáról fogok írni.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.