Pedig azt gondolná az ember, hogy annyira egyszerű: az állam szolgáltatásokat nyújt a társadalom egészének és egyes tagjainak, ezért kivet rájuk valamennyi adót, amiből ezek a szolgáltatások előállíthatók, illetve finanszírozhatók.
Ám már a mondat első felénél meg kell állnunk: milyen – széles vagy inkább szűk körű – szolgáltatásokat nyújtson az állam? Abban nincs vita a különböző politikai-gazdasági iskolák között, hogy vannak olyan feladatok, amelyeket a modern államnak mindenképpen muszáj ellátnia ahhoz, hogy a társadalom működőképes legyen: ilyen az ország külső és belső biztonságának garantálása, a tulajdon védelme, illetve a megkötött szerződések betartásának kikényszerítése.
Az ilyen szolgáltatások a társadalom minden tagjának érdekeit egyformán szolgálják, ezért joggal lehetne felvetni, hogy a társadalom minden tagja ugyanazzal az összeggel járuljon hozzá e szolgáltatások finanszírozásához. Ám ez a felfogás – a módszer kétségbevonhatatlan logikája dacára – nem örvend igazán nagy népszerűségnek, sőt elfogadhatatlan a társadalom többsége számára, egyszerűen csak azért, mert a legtöbben igazságtalannak tartják, hogy az emberek anyagi helyzetüktől függetlenül ugyanakkora összeggel adózzanak. (Egy ilyen adórendszer egyébként összhangban lenne azzal a minimális államot hirdető nézettel, amely az adót elvi alapon az egyén szabadságával összeegyeztethetetlennek tartja. A magát libertáriánusnak nevező iskola az adót valójában kisajátításnak, illetve végső soron a kényszermunka egyik válfajának tekinti, hiszen az adó úgy is felfogható, mintha munkaidőnk egy része felett az állam rendelkezne.)
Margaret Thatcher angol miniszterelnök, egyébként elkötelezett libertáriánus, a 80-as évek végén felvetette, hogy bizonyos kommunális célokra ilyen egyösszegű (lump sum) adót vessenek ki, ám az össznépi felháborodás láttán kénytelen volt meghátrálni. A politikai elemzők szerint ez az affér közrejátszott a nem éppen rugalmasságáról ismert Vaslady későbbi bukásában.
A modern állam azonban szerte a fejlett világban mindenütt a bevezetőben említett minimumprogramnál nagyságrendekkel több feladatot vállal magára, elsősorban a jóléti szférában – a szociális, egészségügyi és oktatási területen –, és ehhez természetesen egyre több adóbevételre van szüksége. Az egyösszegű adó a maga egyszerűségében így szóba sem jöhet, ezért az optimális adórendszer kialakítása mind az elméleti szakemberek, mind a politikai döntéshozók számára nem kevés fejtörést okoz. A problémákat egyfelől az egymással ellentétben álló prioritások összebékítése, másfelől a megalapozott döntéshez szükséges adat- illetve információs bázis hiánya vagy elégtelensége okozza.
Az egyik figyelembe veendő prioritást az előzőekben már beazonosítottuk: adottnak véve az állam pénzigényét, fontos, hogy a kialakítandó rendszer találkozzon a társadalom tagjainak igazságérzetével. Ez kétféle technikával is elérhető: egyik a lineáris adózás, vagyis az a mód, hogy minden jövedelemből százalékosan ugyanazt a hányadot vonjuk le, ami értelemszerűen a nagyobb jövedelem után nagyobb adóbefizetést eredményez. A másik az úgynevezett progresszív adózás: a jövedelem különböző elemei eltérő (többnyire emelkedő) adókulccsal adóznak. A maga módján mind a kettő igazságosnak tekinthető.
Az igazságossággal mint szemponttal szemben azonban belép egy második tényező, amit az adórendszer kialakítóinak figyelembe kell venniük. Ezt a szakirodalom a hatékonyság szempontjának nevezi, ami arra az empirikusan jól bizonyított jelenségre utal, hogy a progresszív adókulcs emelkedésével csökken az érintettek érdekeltsége (hajlandósága), hogy többlet-erőfeszítést tegyenek, magyarán többet dolgozzanak. Ez pedig nemcsak nekik, de a társadalom egésze számára is veszteséget, az állam számára kieső adóbevételt jelent.
Ahhoz, hogy e két, egymással konfliktusban álló szempontot a döntéshozó össze tudja békíteni, viszonylag pontos adatokkal kell rendelkeznie a különböző lakossági csoportok jövedelméről. Ám a jövedelemmérés pontosságával baj van: az egyszerűség kedvéért gondoljunk egy olyan országra, amelyben magas a be nem vallott jövedelmek aránya az összjövedelmeken belül. Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen helyzetben megnehezül, ha ugyan nem válik lehetetlenné a feladat, hogy a döntéshozók a deklarált jövedelmek alapján próbálják az igazságosság és hatékonyság szempontjait összeegyeztetni. Ráadásul a jövedelem csak szimulálja, ám korántsem pontosan fejezi ki az egyes adófizetők preferenciáit, amikor a jövedelem megszerzéséhez szükséges munka (erőfeszítés) és a szabad idő között választanak.
2009-ben három harvardi professzor közzétett egy tanulmányt az optimális adózás elméletéről és gyakorlatáról, amely azóta mértékadónak számít a szakirodalomban.
A szerzők a hatékonyság és az igazságosság közötti átváltás szempontjából elméletileg optimális adórendszert keresik, illetve összehasonlítják az elméletet a különböző fejlett országok gyakorlatával, ti. azzal, hogy az idők folyamán mennyire közelíti ez a gyakorlat az elméleti optimumot.
A nem éppen könnyű olvasmánynak a témánk szempontjából legfontosabb megállapítása, hogy az elméleti optimumhoz legközelebb egy egyösszegű adójóváírással (negatív adóval) kombinált egykulcsos adó állhat. Az adójóváírásnak, ami nyilván a legalacsonyabb jövedelmi csoportba tartozók számára előnyös, annál jelentősebbnek kell lennie, minél nagyobbak a bérkülönbségek. Ezzel az igazságosság kritériuma erősíthető. Az egy kulccsal (flat rate) pedig a hatékonyság szempontja. A három professzor mindenesetre kellő öniróniával utal az ismert anekdotára, amely szerint Truman amerikai elnök azt kérte, hogy mutassanak neki végre egy egykezű közgazdászt. Truman ezzel arra utalt, hogy a közgazdászok minden mondatukban az egyfelől, másfelől (on the one hand, on the other hand) kifejezést használják, azaz végül is semmi mellett nem teszik le határozottan a voksot.
Így aztán az ő dolgozatuk is tele van óvatos megfogalmazásokkal, ami azt jelzi, hogy amit elméleti optimumnak neveznek, az csak sok gyakorlati előfeltétel megléte esetén tekinthető annak.
A következő bejegyzésben a magyar viszonyok közti adózási dilemmáról fogok írni.
