Luis Guindos spanyol gazdasági miniszter szerint a „jelenlegi kamatok (ti. a spanyol állampapírok hozamai) hosszabb távon nem fenntarthatók”, azaz ilyen kamatok mellett a spanyol államadósság finanszírozhatatlanná válik. Orbán Viktor tegnap egy újságírói kérdésre válaszolva közölte, hogy a magyar államadósság IMF-megállapodás nélkül „bármeddig” finanszírozható. Persze azért egy IMF-megállapodás jó lenne, mert csökkennének a kamatok, de egyébként bármeddig...
Kezdjük a végén: a spanyol gazdasági miniszter igazat mondott, a magyar miniszterelnök nem mondott igazat. Először röviden a tényekről: az államadósság (egyébként mindenféle adósság) finanszírozhatóságát az illető entitás (állam, vállalat, magánszemély) bevételei és az adósság, illetve az adósság után fizetendő kamat nagysága határozza meg. A magyar gazdaság növekedési kilátásai a kormány saját becslései alapján alacsonyak – a növekedés a következő két évben 2% alatt alatt marad. Ez azt jelenti, hogy a költségvetés bevételei – amelyek a gazdasági növekedéssel valamennyire tandemben mozognak – reálértékben 2% alatti mértékben fognak emelkedni. IMF-hitel nélkül a magyar állam forintban átlagosan 3–5% körüli reálkamatot fizet, euróban és dollárban még ennél is magasabbat (és akkor még a forint leértékelődésével mint további költségnövelő tényezővel nem számoltam). A technikai részletkérdésektől az olvasót megkímélve bátran kijelenthető, hogy még csak katasztrófának sem kell történnie ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetet mondjuk két évre kivetítve a magyar állam ismét adósságcsapdába kerüljön, azaz nemhogy nem lenne képes az államadósság csökkentésére, de az adósság után fizetendő kamat egy – folyamatosan növekvő – részére is hitelt kellene felvenni.
A „bármeddig” tehát a legjobb esetben egy év, de inkább csak hat hónap.
Akkor hát miért mond ilyet a miniszterelnök, és miért beszél becsületesen a spanyol? Spanyolországban a jelek szerint az olyan nemzeti sorskérdések tekintetében, amilyen az ország finanszírozhatósága, a választott politikusok felnőttként kezelik a lakosságot, ezzel szemben Magyarországon ostoba gyereknek, akinek mindent el lehet adni, csak ügyesen kell csomagolni.
Az IMF-saga, kezdve a „kipaterolástól” 2010-ben, a visszahíváson át 2011 novemberében és a 2012-es „érdekeltek vagyunk, bár csak elkezdhetnénk már” fejezetig, mint cseppben a tenger, sok mindent elmond a mostani kormányról; jellemzi gazdaságpolitikai ámokfutását, aminek az eredménye az ország iránti befektetői bizalom elvesztegetése, a növekedési potenciál teljes kimerülése, jellemzi azt az önfeledt könnyedséget, ahogy a kormány politikai, hatalmi és presztízsérdekei oltárán százmilliárd forintnyi többlet-kamatkiadást ró egy egyre jobban elszegényedő országra, és végül jellemzi azt a gátlástalan kommunikációs bűvészmutatványt is, amely valótlanságokat állítva a lakosságot a biztonság hamis illúziójába ringatja, talán nem másért, csupán a szavazatukért.
