Christine Lagarde okos asszony, az IMF első női vezérigazgatója, előtte pénzügyminiszter volt Nicolas Sarkozy francia elnök kormányában, azt megelőzően egy nagy amerikai nemzetközi ügyvédi iroda sikeres és elismert első számú vezetője. Egészen biztosan ismeri és helyesen alkalmazza a játékelméletet, amelynek a kidolgozása a mi Neumann Jánosunk nevéhez kötődik.
Ám akármilyen okos asszony, valószínűleg nem sokat ért a lélektanhoz, és az empátia sem lehet a legerősebb oldala. A hírügynökségek világgá repítették nyilatkozatát, amely szerint ő megérti a görögöket, akik szenvednek a közszolgáltatások romlásától országukban, ami a megszorítások egyik fájdalmas következménye, ám szerinte mások több együttérzésre szorulnak, például egy kis nigériai faluban élő gyermekek, akik csak napi két órát tudnak iskolába járni.
Ez – objektíve – természetesen igaz, ám nehéz elképzelni, hogy meggyőzött vele bárkit is Görögországban, vagy akár csak egy centivel is közelebb vitte az eurózóna összeomlásával fenyegető konfliktust a megoldáshoz. Azon sem lennék meglepve, ha inkább rontott volna a helyzeten.
Lássuk be, a legtöbb embert nem érdeklik az olyan hasonlítgatások, amelyek az ő helyzetüket valamely más ország, pláne földrész problémáival vetik össze. A legtöbb ember referenciapontnak a saját korábbi helyzetét használja, a változásokat – javulást, romlást – ahhoz viszonyítva érzékeli és értékeli. Ebben a folyamatban egyaránt jelen vannak racionális és érzelmi mozzanatok.
A görögök tehát – ha az olvasó megbocsátja – a ráció Szküllája és az érzelmek Kharübdisze között hajóznak; egyfelől pontosan tudják, a lakosság jó 70 százaléka legalábbis, hogy érdekeik az EU-hoz és azon belül is az eurózónához kötik őket. A kiválás az eurózónából, a visszatérés a drachmához óriási mértékű vagyonvesztéssel, politikai és gazdasági káosszal járna, aminek a következményei felmérhetetlenek.
Másfelől az elmúlt két évben a lakosság jelentős részének életszínvonala drámaian csökkent, hatalmasat esett a GDP, növekedett a munkanélküliség, romlottak a közszolgáltatások, veszélyben a megtakarítások és a nyugdíjak. Rossz a közhangulat, az emberek tele vannak nehezteléssel mindennel és mindenkivel, de leginkább az EU-val és az IMF-fel szemben. A legutóbbi választásokon nem véletlenül törtek előre azok az erők, amelyek az EU/IMF megállapodás újratárgyalását, és ezzel a helyzet egy csapásra történő megjavítását ígérték (ha a forgatókönyv hazai jelenségeket idéz, az nem a véletlen műve).
Ám ha hinni lehet a kognitív pszichológiának, az emberek viszonya a kockázatokhoz normálisan aszimmetrikus, azaz jobban félünk a veszteségektől, mint amennyire vágyunk a nyereségre. Ez a status quo fennmaradását erősíti mindaddig, amíg még marad mit veszítenünk. Az adott esetben ez azt jelenti, hogy bár a görög lakosság nagyon szeretné, ha az ország a korábban kitárgyaltnál jobb feltételeket kaphatna az EU-tól és az IMF-től, azt is látja, hogy nagyon sokat veszíthet, ha számításuk nem jön be.
Mivel pedig a legtöbb görögnek még mindig bőven van mit vesztenie, remélhető, hogy a megismételt választásokon azokat a pártokat támogatják, amelyek kitartanak a EU-val és az IMF-fel korábban létrehozott megállapodások végrehajtása mellett.
Az európai vezetők, köztük Lagarde asszony tehát pusztán játékelméleti szempontból is helyesen járnak el, ha a görögökben azt az érzést erősítik, hogy több a vesztenivalójuk, mint amennyit nyerhetnek. Ez azonban nem jelenthet bántó érzéketlenséget, az empátia hiányát a görög lakosság nélkülözéseivel szemben, ami akár még kontraproduktív is lehet a végső cél – a status quo – megőrzése szempontjából.
