Magyar Narancs: Többször forgatott Japánban, Kínában és Iránban. Mikor határozta el, hogy Észak-Koreában is megpróbál filmet csinálni?
Pieter Fleury: 1994-ben, amikor kipattant az ottani atomfegyvertervek ügye, de akkor még nem sikerült dûlõre jutnom az észak-koreai hatóságokkal. Aztán 2003 januárjában újra felvettem a kapcsolatot azzal a szervezettel, amely a külföldi filmesek meghívását intézi. Úgy nevezik, hogy Észak-koreai Film Export-Import Testület. Úgy gondoltam, hogy ha filmet akarok csinálni, az nem irányulhat a koreai nép ellen. Együtt fogok mûködni velük, mert alapvetõen nincs nekem semmi bajom a koreai emberekkel. Én pusztán azt szeretném megtudni, hogyan mûködik a rendszerük. 2003. márciusban odautaztam, még kamera nélkül, és megbeszéltük a terveimet.
MN: Kértek forgatókönyvet vagy részletes forgatási tervet az engedélyezéshez?
PF: Elmondtam, hogy egy átlagos munkás egy napjáról szeretnék filmet készíteni, amit nagyon jól fogadtak. De teljes volt a bizonytalanság, addig nem tudtak dönteni, amíg nem találkoztak velem. Amikor megérkeztem, elvittek egy futballmeccsre, és fokozatosan egyre jobb személyes kapcsolatot alakítottunk ki. Egy idõ múlva aztán a lényegre tértem: "Szeretném látni a helyszínt és az embereket, akiket kiválasztottak." És akkor megbeszéltük a forgatás részleteit.
MN: Milyen feltételeket szabtak?
PF: Azt akarták, hogy mutassam meg a felvett anyagot, mielõtt tá-vozom az országból. Azt feleltem, hogy erre még nem volt példa a praxisomban, és most sem látom okát. Amikor erõsködtek, elmagyaráztam, hogy 16 mm-es formátumban dolgozom, és nem tudom, hogyan hívnák elõ a filmet, hogyan tennék rá a hangot, és hogyan néznék meg. Ebbõl megértették, hogy jó okom van nemet mondani. De abba belementem, hogy õk válasszák ki a filmben szereplõ embereket, a helyszíneket, és végig jelen lehetnek a forgatáson. Aláírtam egy szerzõdést arról, hogy bemutatom nekik a narrátorszöveget, ha lesz ilyen, továbbá a dialógusok fordítását.
MN: Mikor találkozott a szereplõkkel, és hogyan alakult a kapcsolatuk? Szigorúan ellenõrizték a forgatást?
PF: Csak az utolsó napon találkozhattam a hõsnõmmel, mindössze két percre. Nagyon hivatalos volt az egész, éppen csak köszönhettünk egymásnak. Észak-Koreában törvény tiltja a külföldiekkel való kapcsolattartást. Ez elég kétértelmûvé tette a helyzetet, egyfelõl a szereplõm a felsõbbség parancsára vett részt a filmezésben, másfelõl viszont úgy érezte, hogy törvényt szeg. Nyilvánvaló volt, hogy nem túl szívesen érintkezik velem, miközben persze roppant barátságosak voltunk egymással. Amikor fél év múlva visszamentem, felmerült az ötlet, hogy az egész család szerepeljen a filmben, ami lehetõséget adott arra, hogy többet lássak a társadalomból. 11 napot töltöttem az országban, és 8 napot forgattam: az elsõ nap volt ugye a megérkezés, a második azzal telt, hogy fizettem, mint a katonatiszt... Az üzlet nagyon fontos szerepet játszott a dologban, mivel azért engednek be embereket, hogy pénzt keressenek. "Segíteni fogunk önnek, mert szükségünk van a propagandára, és látszik, hogy ön szereti a hivatását" - ezt mondták. Nekem persze eszemben sem volt az õ propagandacéljaikat szolgálni, de hiszek abban, hogy ha láthatjuk, hogyan élnek az emberek, sokat megtudunk az állam mûködésérõl is.
MN: Mennyit végzett a nyolc nap alatt?
PF: Úgy ötórányi 16 mm-es anyagom volt. Mini DVD-kamerával is forgattam, amit nem közöltem velük. Csak letettem a tévé elé a szállodai szobámban, felvételre állítottam, és elmentem vacsorázni. Érdekes anyagot gyûjtöttem így, és egy részét a filmbe is betettem.
MN: Mennyit tudhatunk meg egy zárt társadalomról abból, hogy megnézzük a tévében a rezsim önmagáról mutatott, kiglancolt képét?
PF: Elõre eldöntöttem, hogy nem teszek fel kényes kérdéseket, mert tudtam, hogy úgysem nyerek vele semmit, csak a jó kapcsolatunkat kockáztatom. Nem volt könnyû fékezni magam, elfojtani azt a kritikai érzéket, amelyet filmesként használni szoktam, de most félúton akartam állni a propaganda és a bírálat között. Úgy gondoltam, hogy tisztelnem kell az embereket, megnyernem a bizalmukat, és ennek tükrözõdnie kell a filmben, hogy ha utólag megnézik, ne érezzék azt, hogy becsaptam õket. Nem pamfletet akartam, mert nem kell ahhoz a nézõk arcába kiabálni a véleményemet, hogy képesek legyenek ítéletet alkotni. Persze azzal, hogy csak a fõvárosban forgathattam, már eleve megszabták, hogy mit láthatok és filmezhetek. Jó külsejû szereplõt választottak, takaros gyárat, ahol rend volt... Még szép! Ha én szerepelek a tévében, akkor megfésülködöm, és rendesen felöltözöm. Tehát azt gondolom, hogy mindent manipuláltak, amit csak lehetett, de attól én még megtudhattam valamit a társadalomról. A film természetesen nem ad képet az egész országról. Erre egyetlen 48 perces film nem lehet képes. De remélem, hogy megmarad a kapcsolatom az ottaniakkal, és lesz még módom filmezni, mert filmnyelvileg és politikailag is izgalmas a téma.
Oksana Sarkisova
