Film

"A provokáció ma csak üzleti fogás" (Dusan Jovanovic rendező és drámaíró)

Magyar Narancs: Ön a legolvasottabb szlovén napilap, a Delo hasábjain nemrégiben azt nyilatkozta, hogy manapság mindenfajta provokáció csak ellenszenves üzleti fogás. Érdekes, hogy ezt éppen ön mondja, aki annak idején nemcsak Szlovénia, hanem egész Jugoszlávia egyik legnagyobb színházi provokatőre volt.
  • 2001. április 19.

Kafaq: "Dekk"

Hidd el, addig jó, míg dolgoddal dekkolnod kell, addig - és itt most szó sincs főbenjáró vagy akár csak járó vétkekről sem; mindenkinek jár valamennyi vétek (lehetősége), ezekről... de fejezzük be: addig jó. Addig biztonságban vagy, mert dekkolni, nem főben járó dolgokban (legföljebb lábfőben), ügyesen lehet. Eltitkolni az istenség elől például, hogy rég tönkrement a csuklód, ám ettől rekordsebességgel tudsz gépírni. Egy tönkrement csuklóval? Ezt kérdezné az istenség. És nagyon rossz felé folytatódnának a dolgok, mit: folytatódna dolgod. És bedöglene, megfeneklene, kátyúba jutna, eljárásokkal végződne, kedved szegődne effélék révén.
  • 2001. március 15.

Film: Amerika, Amerika (Lars von Trier: Táncos a sötétben)

Ha filmes közszerepléseit és eddigi rendezéseit tekintjük, bízvást kimondható: Lars (von Trier, a rendező) volt már minden, csak akasztott ember nem. Nos, a Táncos után a vak is látja: volt már az is. Éppen ezért talán felesleges is bárkit azzal untatni, hogy mi mindent művelt eddig ez a rémes alak, mégis megkerülhetetlen. Mégpedig azért, mert e mostani munkája oly direkt módon különbözik minden korábbi dolgától, hogy ezekben az eltérésekben, eltérítődésekben is lehet valami. Ugyanakkor mielőtt csak érintőleges megjegyzéseket tennénk előéletéről, sietve le kell szögezzük: a Táncosnak az egész filmes műtörténetben sem igen akad előzménye. Pontosabban akad kismillió is, csak így együtt tető alá hozni efféle szcénát még nem merészelt senki sem, annak ellenére, hogy a filmkészítés nyilvánvalóan a bátrak sportja.
  • - ts -
  • 2001. január 11.

Kafaq: "Aki miatt megint...!"

Végig "estem" a földön: mentem, el oly vidékre, tőlünk két kilométernyi se, csak a Hegy másik oldalán, ahová újabban sosem járok. Félórányi járás után nem bírja fájdalom nélkül a bal lábam, és fájdalmat ki akar. El kellett mennem Északnak (a Hegy túlja Nyugat), nem járok Északnak se, valahova hívtak, én nem tudok már így. Megbeszélt időpontra, megbeszélt helyre úgy, hogy az nem Kelet vagy Délkelet vagy (maximum) Dél, sem helyben, sem Északnak, sem Nyugatnak nem. Ráadásul ahogy a gyorsvasúttal, mellyel feleségem mindig a Kutyát viszi, mentem, elfogott a rosszérzületi: nem tudtam feleségemnek megmondani, én valami kulturális dologban járok Északon (járnék, azaz nem járnék, de oly elemi, kedves és diszkrét volt a meghívás, tényleg senki meg nem érti már, én semmit, de Semmit miért nem, és miért Nem). És addig bolyongtam, és a ház számát (237. abban az utcában, én 217-re emlékeztem, egy nagy bútorraktárrá átalakított gyár volt az, tánc-, dzsúdó- és jógaprogrammal) sem néztem meg pontosan, és hihetetlenül kedves volt ez a zöld alagút, a nagy Utca helyett egy ilyen zsák, végső soron, és Bumrúdi, a Bolivár, a nagy Dél-Amerika Bebolyongó (képzeletben) is itt kocsmázott, akit elkapott, nem engedte három napig aztán, repültek a szódás szifonok. Hetven-nyolcvan éve.
  • 2000. december 14.