Végig "estem" a földön: mentem, el oly vidékre, tőlünk két kilométernyi se, csak a Hegy másik oldalán, ahová újabban sosem járok. Félórányi járás után nem bírja fájdalom nélkül a bal lábam, és fájdalmat ki akar. El kellett mennem Északnak (a Hegy túlja Nyugat), nem járok Északnak se, valahova hívtak, én nem tudok már így. Megbeszélt időpontra, megbeszélt helyre úgy, hogy az nem Kelet vagy Délkelet vagy (maximum) Dél, sem helyben, sem Északnak, sem Nyugatnak nem. Ráadásul ahogy a gyorsvasúttal, mellyel feleségem mindig a Kutyát viszi, mentem, elfogott a rosszérzületi: nem tudtam feleségemnek megmondani, én valami kulturális dologban járok Északon (járnék, azaz nem járnék, de oly elemi, kedves és diszkrét volt a meghívás, tényleg senki meg nem érti már, én semmit, de Semmit miért nem, és miért Nem). És addig bolyongtam, és a ház számát (237. abban az utcában, én 217-re emlékeztem, egy nagy bútorraktárrá átalakított gyár volt az, tánc-, dzsúdó- és jógaprogrammal) sem néztem meg pontosan, és hihetetlenül kedves volt ez a zöld alagút, a nagy Utca helyett egy ilyen zsák, végső soron, és Bumrúdi, a Bolivár, a nagy Dél-Amerika Bebolyongó (képzeletben) is itt kocsmázott, akit elkapott, nem engedte három napig aztán, repültek a szódás szifonok. Hetven-nyolcvan éve.
