A droghasználók élete hálás téma: van dráma, van fájdalom, van együttérzés, még talán valamennyi remény is – ezért sikerül a többségük klisésre, hatásvadászra vagy épp (ki)oktató jellegűre. Az Egy nap az életünkből egyik alcsoportba sem sorolható, pedig drámával itt is bőven találkozunk: itt van rögtön Brun, a fiatal mexikói lebénult jobb kézzel; a lábon lőtt indonéz Edo; a gyerekét egy szűk viskóban egyedül nevelő lagoszi Diana; a hatalom ellen ágáló krími Alexey; a vagány berlini Claudia, aki terápiára járna, mert sok év után sem tud megbirkózni a függőségével; a saját kárán sokat tanuló New York-i Jimmy, valamint Éva és Oszkár, a magyar pár, akik nappal vasat gyűjtenek, hogy legyen némi pénz anyagra és ételre, éjjel pedig egy foglalt házban húzzák meg magukat, három paplan alatt, hogy meg ne fagyjanak. Heroinisták mindennapjaiba nyerünk bepillantást: el kell vinni a gyereket az iskolába, vacsorát kell főzni, be kell menni dolgozni. Pont úgy, mint bárki másnak. Azzal a különbséggel, hogy ők közben benne vannak Takács István Gábor filmjében, s a droggal folytatott küzdelmeikről, a félelmeikről vagy arról beszélnek, hogy az országukban milyen drogpolitika járja. Hét ország, hét különböző háttér, sors, rengeteg közös pont, melyből pont a budapesti miliő lóg ki. Mert mindegyikük aktivista Jakartától Berlinig, mindegyikük segít a sorstársaknak, még akkor is, ha lelőhetik érte, nálunk viszont magán is nehezen segít a fogyasztó, egy nyamvadt steril tűért is meg kell vívnia.
Jogriporter Alapítvány filmje
