Film

A kém, akit szeretünk

Sam Mendes: 007 – Skyfall

  • Greff András
  • 2012. október 26.

Film

Daniel Craig a legjobb dolog, ami csak a Bond-franchise-zal megeshetett. Ebben, hihetnénk, mindenki egyetért, de nem egészen így van: az előző két Bond-részt, de különösen a Quantum csendjét olyan kritikai hangok is kísérték, amelyek szerint a nagy múltú sorozat túlságosan messzire rugaszkodott az Ernyey Béla deluxe-kiadásaként sürgölködő Pierce Brosnan és persze híres elődjeinek (leszámítva azért alighanem a betonszürke Timothy Daltont) markáns stílusától, feláldozva a glamúrt és az eleganciát a brutalitás töltényhüvelyekkel és embervérrel megszórt, modernizált oltárán. A legújabb Bond-mozi alkotói nyilvánvalóan tudnak ezekről a rajongói sóhajokról, ám – miközben, egyebek mellett, egy erősen megreformált Q visszaemelésével tesznek néhány vállalható kikacsintós gesztust – a múltidézést szerencsére megint másra hagyják.


Sam Mendes rendezőnek és három írójának akad dolga így is, hiszen a Skyfall, és talán ez benne a legváratlanabb, valóságos tétre játszik. Míg a másodrangú Bourne-filmként kacsázó Quantum csendjében a korábban oly meggyőző antrét produkáló neo-Bondot halálosabbnak próbálták mutatni az új idők új sztárjainál is, addig a Skyfall már arról szól (és nem csak metaszinten vagy az egyre leamortizáltabb főhős karakterébe kódoltan), hogy vajon megőrizhető-e egy ember (egy mítosz, egy filmsorozat és így tovább) méltósága akkor, amikor pályája az őszi szakaszába fordul, s immár rég nem ő a korszak hőse. Az, hogy erre a kérdésre ezúttal igenlő válasz adható, önmagában is szép teljesítmény, ám távolról sem ez Mendes rendezésének lényege: ami az egyébként csak közepesen akció- és feszültségdús Skyfallban a legjobban becsülhető, az a majd’ mindvégig jelen lévő elégikus hangulat. A nagypályás akciófilmezésbe életében először belekóstoló Mendes ebben, vagyis az atmoszférateremtésben tud igazán komolyat dobni, legyen szó akár a választott környezet (Sanghajtól a magasztosan zord skót felvidékig), akár az elgyötört ábrázatok kiaknázásáról.

Más kérdés, hogy a kényszernyugdíjazását épp csak megúszó 007-es és a már vénülő kezével egy ütemesen széjjelhulló ügynökséget kommandírozó M borús, bár néhány hol jobb, hol zsengébb viccel is megtoldott kalandjához Mendes nem igazán talált autonóm hangot. A feljebb fokozott realizmus és a főhős nyúzottsága csakúgy, mint Javier Bardem egészen Joker-szerű, bár távolról sem annyira átütően tébolyult főgonosza Christopher Nolan Batman-szériájának masszív befolyásáról beszél, amely már-már parodisztikus méreteket ölt a film végén, amikor is Bondunk megkapja a maga Wayne-kastélyát a hozzá tartozó Alfreddel együtt, akit úgyszintén egy brit legenda, Albert Finney alakít. A teljes képhez azonban akkor jutunk, ha hozzátesszük: öregember kezében már rég mutatott ilyen jól a fegyelmező karabély.

A Fórum Hungary bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

„A Száraz november azoknak szól, akik isznak és inni is akarnak” – így készítették elő a Kék Pont kampányát

Az idén már kilencedik alkalommal elindított kampány hírét nem elsősorban a plakátok juttatják el az emberekhez, hanem sokkal inkább a Kék Pont önkéntesei, akik a Száraz november nagyköveteiként saját közösségeikben népszerűsítik a kezdeményezést, sőt, néhány fővárosi szórakozóhely pultjaira „száraz” itallapokat is visznek.

Állami támogatás, pályázatírás, filozófia – Kicsoda a halloweeni tökfaragást megtiltó zebegényi polgármester?

Ferenczy Ernő még alpolgármesterként tevékenyen részt vett abban, hogy az előző polgármester illetményét ideiglenesen felfüggesszék. Közben saját vállalkozása tetemes állami támogatásokban részesült. Zebegény fura urát úgy ismerik, mint aki alapvetően nem rosszindulatú, de ha elveszíti a türelmét, akkor stílust vált. 

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.