Film

A kém, akit szeretünk

Sam Mendes: 007 – Skyfall

  • Greff András
  • 2012. október 26.

Film

Daniel Craig a legjobb dolog, ami csak a Bond-franchise-zal megeshetett. Ebben, hihetnénk, mindenki egyetért, de nem egészen így van: az előző két Bond-részt, de különösen a Quantum csendjét olyan kritikai hangok is kísérték, amelyek szerint a nagy múltú sorozat túlságosan messzire rugaszkodott az Ernyey Béla deluxe-kiadásaként sürgölködő Pierce Brosnan és persze híres elődjeinek (leszámítva azért alighanem a betonszürke Timothy Daltont) markáns stílusától, feláldozva a glamúrt és az eleganciát a brutalitás töltényhüvelyekkel és embervérrel megszórt, modernizált oltárán. A legújabb Bond-mozi alkotói nyilvánvalóan tudnak ezekről a rajongói sóhajokról, ám – miközben, egyebek mellett, egy erősen megreformált Q visszaemelésével tesznek néhány vállalható kikacsintós gesztust – a múltidézést szerencsére megint másra hagyják.


Sam Mendes rendezőnek és három írójának akad dolga így is, hiszen a Skyfall, és talán ez benne a legváratlanabb, valóságos tétre játszik. Míg a másodrangú Bourne-filmként kacsázó Quantum csendjében a korábban oly meggyőző antrét produkáló neo-Bondot halálosabbnak próbálták mutatni az új idők új sztárjainál is, addig a Skyfall már arról szól (és nem csak metaszinten vagy az egyre leamortizáltabb főhős karakterébe kódoltan), hogy vajon megőrizhető-e egy ember (egy mítosz, egy filmsorozat és így tovább) méltósága akkor, amikor pályája az őszi szakaszába fordul, s immár rég nem ő a korszak hőse. Az, hogy erre a kérdésre ezúttal igenlő válasz adható, önmagában is szép teljesítmény, ám távolról sem ez Mendes rendezésének lényege: ami az egyébként csak közepesen akció- és feszültségdús Skyfallban a legjobban becsülhető, az a majd’ mindvégig jelen lévő elégikus hangulat. A nagypályás akciófilmezésbe életében először belekóstoló Mendes ebben, vagyis az atmoszférateremtésben tud igazán komolyat dobni, legyen szó akár a választott környezet (Sanghajtól a magasztosan zord skót felvidékig), akár az elgyötört ábrázatok kiaknázásáról.

Más kérdés, hogy a kényszernyugdíjazását épp csak megúszó 007-es és a már vénülő kezével egy ütemesen széjjelhulló ügynökséget kommandírozó M borús, bár néhány hol jobb, hol zsengébb viccel is megtoldott kalandjához Mendes nem igazán talált autonóm hangot. A feljebb fokozott realizmus és a főhős nyúzottsága csakúgy, mint Javier Bardem egészen Joker-szerű, bár távolról sem annyira átütően tébolyult főgonosza Christopher Nolan Batman-szériájának masszív befolyásáról beszél, amely már-már parodisztikus méreteket ölt a film végén, amikor is Bondunk megkapja a maga Wayne-kastélyát a hozzá tartozó Alfreddel együtt, akit úgyszintén egy brit legenda, Albert Finney alakít. A teljes képhez azonban akkor jutunk, ha hozzátesszük: öregember kezében már rég mutatott ilyen jól a fegyelmező karabély.

A Fórum Hungary bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?

„Egy normális országban”

Borús, esős időben több száz fő, neonácik és civilek állnak a Somogy megyei Fonó község központjában. Nemzeti és Mi Hazánk-os zászlók lobognak a szélben. Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Toroczkai László, a szélsőjobboldali párt elnöke is beszédet mond. A résztvevők a lehangoló idő ellenére azért gyűltek össze szombat délután, mert pár hete szörnyű esemény történt a faluban. Március 14-én egy 31 éves ámokfutó fahusánggal rontott rá helyi lakosokra: egy középkorú és egy idős nő belehalt a támadásba, egy idős férfi súlyos sérüléseket szenvedett.