Film

A megbélyegzett

Craig Gillespie: Én, Tonya

  • 2018. március 8.

Film

Az élet összetett függésrendszerét nem azok a sportok képezik le, amelyekben lehet gyorsabban futni, magasabbra ugrani, több gólt lőni, hanem azok, amelyekben a kivitelezés és az értékelés egymástól elválik, s ezért a versenyző kiszolgáltatottsága teljes.

Vegyük a műkorcsolyázást!

A sportoló megszállottan edz, küzd, sérül, sebződik, gyakorol, gyakorol és gyakorol, aztán ha a versenyen száz százalékot teljesít is, ha minden mozdulata tökéletes is, s minden bemutatott elem a helyén van is – jön a zsűri. És abból lesz élet és halál, felmagasztalás vagy bukás, hogy azoknak a komor öltönyösöknek ott a pálya szélén mi tetszik.

A műkorcsolyázó Tonya Harding pályafutását, népszerűségét, eredményeit elfeledte az utókor, arra viszont mindig emlékezni fognak, hogy ő volt az, akit örökre eltiltottak a versenyzéstől, mert riválisát 1994-ben megverette, hogy az ne indulhasson az olimpiai kvalifikációról is döntő országos bajnokságon. Vagyis nem pont így. Erről a vagyisról szól
Craig Gillespie Golden Globe-jelölt filmes dolgozata, a groteszk komédia, az áldokumentumfilm és az oknyomozó biográfia elemeit vegyítő Én, Tonya.

Ebben a későbbi olimpikon spártai gyermekkorától kezdve a sikeres pályafutásán s ezzel párhuzamosan igen zűrös magánéletén keresztül egészen a dicstelen bukásig s azon is túl kísérjük a szerencsétlen sportoló életét. Amely a totális erőszak jegyében zajlott. Hajcsár anyja (Allison Janney valóban Arany Glóbuszt érő alakítása) szó szerint kiverte, kikínozta belőle az eredményeket. Abuzív férje nemcsak (merő fizikai vonzalmon alapuló) kapcsolatukat tette tönkre, s árusította ki aprópénzért, de Harding karrierjét is, hiszen a gyalázatos támadás ötlete az ő fejéből pattant ki, s ő is szervezte meg – a film sugalmazása szerint felesége tudta nélkül. S hát, maga Tonya, a korcsolyát viselő, bájos balerinák közül minden értelemben kilógó, ízléstelenül öltöző proli, a bírák örök áldozata, a nekik mindig beszóló, ezért örökké lepontozott Tonya sem volt egyéb, mint egy döbbenetesen primitív, a tahó férjéhez méltóan agresszív ösztönlény, aki fel sem fogta, mi történik vele, honnan hova tart, mi egyebet akar az élettől a versenyzésen kívül. (Margot Robbie ezzel az alakításával vált formás cicababa- és elrajzolt képregényhősszerepeket maga mögött hagyva jelentős színésznővé.)

A filmben az a csavar, hogy mégis: ő az, akit kiszolgáltatnak, elárulnak, kihasználnak legközvetlenebb szerettei. Suttyóság, ordenáré mocskosszájúság ide, agresszivitás, mindenki elé kiteregetett, gusztustalan magánélet oda, ez a sötét piszkoskodástól sem visszariadó, műveletlen tyúk tényleg korának legjobb műkorcsolyázója. Olyan elemeket ugrik meg, amilyeneket rajta kívül a világon senki. Kiközösítését, kitiltását a sport világából pedig nem a Nancy Kerrigan elleni akció idézi elő önmagában. Már meggyanúsítják bűnrészességgel, amikor még elviszik az olimpiára. Ha megnyeri vagy dobogóra áll, alighanem eltussolják az amúgy valóban gyomorforgató esetet. De csak nyolcadik lett. Ezt nem lehetett megbocsátani. Végül lestrapált roncsként látjuk a (gyerekkora óta) megbélyegzett egykori bajnokot, aki korcsolyakarrierje kényszerű lezárása után még pankrátorként verette magát tesztoszterontól fűtött férfiközönség előtt.

A rendező érdeme, hogy az obligát amerikaiálom-toposzt úgy fordítja visszájára, hogy közben nem menti fel hősét valóságos hibái és bűnei alól. Ugyanakkor az ál-dokumentumfilmes narráció – az, hogy egy szimulált riportban belemondjuk a kamerába a fordulatokat meg a fordulatok értelmezését – túlontúl megúszós formát rendel az amúgy éppen groteszkségükben leleplező erejű verbális és szituatív közlésekhez.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.