Amikor Sztupa és Troché a kopogás hallatán elhagyták a Pendragon-problémakört, kíváncsian meredtek az ajtóra. Akkor fordult elő ugyanis először, hogy az új titkárnő ily célratörően próbált kapcsolatba lépni velük.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy isten háta mögötti kis falu, amit egyetlen, vékonyka híd kötött össze a külvilággal. Ebben a libanoni falucskában békében és viszonylagos nyugalomban éltek, éldegéltek egymás mellett keresztények és muszlimok, (látszólag) rá se hederítve, hogy a világ vagy legalábbis az ország többi muszlimja és kereszténye miket művel egymással.
Alighanem megfeledkezhettünk a világvége beharangozásáról, vagy egyszerűen nem vettünk tudomást róla, mert ma meglepetésszerű bárgyúsággal arra kapjuk fel a fejünk, hogy 2012 az apokalipszis éve. Lehet, hogy a decembert megérjük, de akkor aztán tényleg nincs tovább.
Korrekt darab - abból a szempontból biztosan, hogy nem akar másnak látszani, mint ami. S bár néha kifejezetten örülnénk, ha legalább pár percre megpróbálna másnak - mondjuk ötletesnek, izgalmasnak vagy épp szórakoztatónak - tűnni, végül is értékelhetjük azt a rendíthetetlen közlési vágyat, amivel a film készítői tuszkolják előre történetüket.
Amikor Sztupa és Troché irodát nyitottak a közeli világvárosban, a fogadó- és kiszolgálóhelyiség és a hivatali szoba mellett egy termet fenntartottak könyvtárnak is, olyan volt az, mint egy londoni klub. Mélységes mély fotelok, s gyanúsan szép kötésű könyvek a plafonig. Most is itt időztek mind a ketten, elmerülve egyik kedvenc témájukban, az Arthus-mondakörben.
23000000, 33 000000, 23000000. Denzel Washington termelőerejének fokmérői ezek a dollárban értendő összegek. Elmúlt három filmje statisztikái alapján ennyit ér ma az 57 éves színész a premier hetében, az amerikai mozikban, ha akciófilmben keménykedik.
Lucas is, Cameron is sokat lopott/kölcsönzött Edgar Rice Burroughs marsbéli történeteiből. A Disney 250 millió dollárt áldozott John Carter Marsra menesztésére.