Sivár, alagsori életet élő házmestert látunk akcióban, hólapátolás, duguláselhárítás és lakossági perlekedés közben. Egykedvű hősünk néha leüt valakit a bárban, nem nagy ügy, csak a szokásos ügymenet, egyébként meg csak vedel és néz maga elé. Ilyen egy amerikai házmestersors, gondolhatnánk, de Kenneth Lonergan, a drámaíróból lett filmes sokkal nagyobb tétekben játszik, mint egy-egy dugulás és a rá adandó emberi-szakmai válaszok. Olyan gyászok bontakoznak ki e szomorú munkásember ólmos léptei nyomán, amiket csak nehezen bír el egy tisztességes, a giccstől óvakodó mozi, Lonergan azonban hősies küzdelmet folytat az olcsó megoldások ellen. Nem is egy, legalább három ember gyásza találkozik össze a drámákhoz mindig passzoló télben, és ez elég nagy szám, sőt, maga az istenkísértés, még úgy is, hogy a fekete megannyi árnyalatának eljátszására felkért színészek (főleg Casey Affleck és Michelle Williams) abban vétkesek csupán, hogy túl jó génekkel jöttek a világra, ezért hihető átlagember sosem lesz belőlük. Viszont kiváló színészek. Akárcsak Lucas Hedges, aki most tört az élvonalba. Ennyi drámához azonban ők is kevesek lennének, de itt jön a képbe Lonergan, a dörzsölt dramaturg, aki jól késlelteti az információkat, a kisrealizmus külföldi ügynökeként pedig teljesen emberi viselkedést ró a szereplőkre. Olyat is csak ő tud a mezőnyben, hogy miközben mázsás súlyokat cipel mindenki, a főhős egyszer csak elvéti, hová parkolta le a kocsit, így a dráma szereplői csak mennek-mendegélnek dolgukvégezetlen. Ez ám a bátorság, és nem a hátra szaltó.
Az InterCom filmje
