Kevés ilyen jó kezdést látni. Van egy sor. Áll benne a jóképű macsó, első randis barátnővel. Ugyancsak ott áll egy vékonydongájú értelmiségi, és szarkasztikus humorával elhódítja a csajt a kigyúrt fatökűtől. Dinamikus, eredeti és Woody Allent megszégyenítően szellemes; az Annie Hall nevezetes mozipénztáras jelenetének hódolatteljes parafrázisa. Bő tíz perc. Itt kell abbahagyni a filmet.
Ami ezután jön, az két, vitatkozáshoz túlképzett, mísz intellektuel hat évet felölelő játszmázása. Alkotó tán a közhellyé koptatott sartre-i tézist akarja itt átélhetővé tenni, miszerint a pokol a másik ember (ezt jól meg is mondják a nézőnek). Mindez felbontott idősíkban tálalt, iszonyatosan trendi és kúl módon dekomponált, alul- vagy felülvilágított jelenetek során át csordogál, amelyek mind ugyanarról szólnak: ők ketten lyukat beszélnek egymás hasába, általában arról, hogy mi volt, mi lehetett volna, mi nem lett, és majd mi lesz. Értelmezik együttléteiket, értelmezik egymás értelmezéseit, saját korábbi értelmezéseiket, és kozmikus allegóriákban fejezik ki, hogy mit éreznek a másik és saját érzelmeik iránt, mit gondolnak ezen érzésekről, és hogy éreznek azzal kapcsolatban, amit gondolnak az érzéseikről.
Az persze, hogy mitől és hogyan eszi meg az ún. élet a legtisztább kapcsolódást, továbbra is az emberi létezés egyik alapkérdése. De ez a film nem jut el még ahhoz a hárítós korszakukból kinőtt felnőttek számára magyarázatra nem is szoruló tapasztalathoz sem, hogy – Sartre állításával ellentétben – a pokol mégsem a másik, hanem mi magunk vagyunk.
Forgalmazza az ADS Service
