Dokumentumfilm

Engedem, hadd menjen

Film

„Most múlik pontosan…” – ugye, ismerős? Szeresse vagy utálja az ember ezt a popszámot, kikerülni nem bírta senki, egy-két éve szó szerint a csapból is ez jött. Kiss Tibi (Quimby) a rehabról kijőve írta, így nemcsak a szerelemről, hanem az alkotó embert fogva tartó függőségről is szól… De végül a Csík Zenekar tette széles körben ismertté, egy kis kitérővel – ez a kitérő lenne a dal ismertségen túli története, amiről Lévai Balázs dokumentumfilmje szólna. Mert szerencsére nem csak Csíkék vannak ezen a világon, akad még egy okkal ismeretlen erdőszombattelki zenekar is, amely ugyancsak hozzápakolt valamit a mű visító sikereihez, van ugyanis egy motívum az átdolgozásban, amit Csíkék tőlük vettek „kölcsön”, hogy ezzel egy teljesen új dal szülessen.

Lévai filmje egy kissé hosszúra nyújtott zenei nyomozósdi: a két, de inkább három szálon futó történet a dal útját egyengető zenészek és mikroviláguk bemutatására tesz kísérletet, ám ez csak részben sikerül. Az erdőszombattelki zenészek ugyanis oly mérhetetlen zavarban vannak, olyan távoli és idegen tőlük az egész közeg, hogy lényegében ledobja a tévéképernyő a filmet, és a két sztori külön kezd el élni, csakhogy az egyik elég erős, ám valamelyest feltáratlan marad, míg a másik sekélyes haknibemutató, persze szimpatikus, tehetséges emberekkel. Tényleg érdemes lett volna a dokusztenderdnek tekinthető 50 perces filmidőt tartani, mert így inkább csak átélten terjengünk. Mindez koncentráltabban, kicsit más hangsúlyokkal akár még izgalmas is lehetett volna. Vagy egy másik dallal…

A Duna TV műsora

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.