„Most múlik pontosan…” – ugye, ismerős? Szeresse vagy utálja az ember ezt a popszámot, kikerülni nem bírta senki, egy-két éve szó szerint a csapból is ez jött. Kiss Tibi (Quimby) a rehabról kijőve írta, így nemcsak a szerelemről, hanem az alkotó embert fogva tartó függőségről is szól… De végül a Csík Zenekar tette széles körben ismertté, egy kis kitérővel – ez a kitérő lenne a dal ismertségen túli története, amiről Lévai Balázs dokumentumfilmje szólna. Mert szerencsére nem csak Csíkék vannak ezen a világon, akad még egy okkal ismeretlen erdőszombattelki zenekar is, amely ugyancsak hozzápakolt valamit a mű visító sikereihez, van ugyanis egy motívum az átdolgozásban, amit Csíkék tőlük vettek „kölcsön”, hogy ezzel egy teljesen új dal szülessen.
Lévai filmje egy kissé hosszúra nyújtott zenei nyomozósdi: a két, de inkább három szálon futó történet a dal útját egyengető zenészek és mikroviláguk bemutatására tesz kísérletet, ám ez csak részben sikerül. Az erdőszombattelki zenészek ugyanis oly mérhetetlen zavarban vannak, olyan távoli és idegen tőlük az egész közeg, hogy lényegében ledobja a tévéképernyő a filmet, és a két sztori külön kezd el élni, csakhogy az egyik elég erős, ám valamelyest feltáratlan marad, míg a másik sekélyes haknibemutató, persze szimpatikus, tehetséges emberekkel. Tényleg érdemes lett volna a dokusztenderdnek tekinthető 50 perces filmidőt tartani, mert így inkább csak átélten terjengünk. Mindez koncentráltabban, kicsit más hangsúlyokkal akár még izgalmas is lehetett volna. Vagy egy másik dallal…
A Duna TV műsora
