tévésmaci

A tigris agyagszobra

  • tévésmaci
  • 2012. december 22.

Film

Amikor Sztupa és Troché a hetes villamos végállomásánál várakoztak, különös dologra lettek figyelmesek. A skanzen gazdasági kijáratán egy bő veres köpönyeget viselő alak vezetett ki egy rénszarvast. Jobban megnézve az illető kétségkívül férfi volt, nagydarab, szakállas pasas. Az állat meg elég fiatalkának tűnt, szarva is alig volt neki. Az ürge váltott pár szót a portással, aztán megindult a végállomás körvágánya felé. Te, ez a Mikulás, csapott a homlokára Troché. A bő veres köpönyeg, amit lépésenként felkapott kicsit az erős szembeszél, valamelyest igazolta Troché megállapítását, bár az is látszott, hogy alatta teljesen normális polgári viselet van, olyan öltönyféle, bár a nadrág és a zakó színe nem egyezett, őszintén szólva ütötték is egymást. Ha Mikulás, ha nem Mikulás, nyilvánvalóan feléjük tartott. Sztupa és Troché errefel sem kívántak úgy tenni, ahogy mások hasonló helyzetben: egy percig sem igyekeztek leplezni, hogy kit is figyelnek, kiről beszélgetnek. Az egyre közeledő Mikulásnak - mert nevezzük most már Mikulásnak - ez láthatóan nem volt ellenére, sőt, közelebb érvén, széles mosolyra húzott szájjal köszöntötte őket, jó napot kívánok, urak, friss a levegő, nemde, írt le a karjával hirtelen egy félkört, mintha az egész északi szelet akarná körbekeríteni vele. Nyugtázva a köszöntés barátságos fogadását, lendületesen folytatta is, ezt nézzék meg, hát nem pompás állat, szilaj és zabolátlan, de már látszik a szemében ősei büszkesége, a tartása pedig egyenesen fejedelmi. Sztupa arra gondolt, mit akar ez a Mikulás, de Troché csak önfeledten bámulta a furcsa párost. Az volt a furcsa, hogy nem voltak furcsák, jókedvűnek tűntek, és tökéletesen összepasszoltak, az nem stimmelt csupán, hogy mit keresnek egy villamosmegállóban; igaz, hogy ez a megálló a skanzennél van, ami érthetőbbé teszi a szitut, de tényleg, mit akarnak, felszállni a hetesre? A jövevény nem hagyott kétséget efelől, beállt melléjük várakozni a szép szarvasával. Mi persze nem várhatunk a tévézéssel.

Pénteken (23-án) megjelennek a Duna Tv nézői előtt, egészen pontosan 22.25-kor Szentpétervár démonai. Hát szép, mondhatom! Az egészet úgy tessék elképzelni, hogy mi lenne akkor, ha Bereményi Géza verseményét, melyben egy hófehér éjszakán Fjodor Mihajlovics megáll a nevezett városban, és nincs mögötte senki, csak egyvalaki, tillárom, haj, satöbbi, nem Cseh Tamás zenésíti meg, hanem Ennio Morricone, és egy másik olasz csóka csinál hozzá egy filmet is, amiben Kusturica Emir kedvence, Miki Manojlovics adja nevezett írófejedelmet. Nincs ezen mit tovább cicomázni, alighanem egy kiadós marhasághoz lesz itt szerencsénk.

Szombaton ellenben elmegyünk napközben kirándulni, megmásszuk a hegyeket, s felszállunk a kisvasútra, hazaúton pedig a resti előtt üvegből isszuk a sört. Este viszont kiadós tisztálkodás után elmegyünk bulizni, ott rohadjon meg a tévé.

Vasárnap vezeklésül két filmet is megnézünk: a Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettőt a Viasat3 prezentálja 21.55-kor, s aki negyedóra múltán elunja James Woods és Michael J. Fox ökörködését, az egyfelől mehet casinózni a Dunára, másfelől nem leszek.

Hétfőn megérdemelt adásszünet, egyfelől, mert komcsik vagyunk, másfelől, mert tegnap két filmet is megnéztünk, Sharon Stone főművét és a Sztanyiszlavszkij-módszer himnuszát.

Kedden maradván a Duna hullámain (vagy hullámhosszán), este kilenckor feltárul előttünk Cuki hagyatéka. Rober Altman Cookie's Fortune címét sikerült így magyarítani, amihez hát utólag is sok szerencsét kívánok; mindazonáltal a film teljesen rendben van, afféle krimivígjáték, dívákkal.

Szerdán az erős hazai, legendás meg kult, de elsősorban túlértékelt: Dögkeselyű a tegnapi adón, a tegnapi időpontban.

Csütörtökre is tartogatunk ám valamit a tarsolyunkban, de annak sincsen semmi értelme, este fél tízkor az HBO belekezd Stephen Frears könnyűségi kísérletébe, a Tamara Drew-ba, fussanak veszettül előfizetni! Fusson, akinek nincs bora! Tévézni? Ezért a halom lejárt szavatosságú vacakért? Áh!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.