Amikor Sztupa és Troché a hetes villamos végállomásánál várakoztak, különös dologra lettek figyelmesek. A skanzen gazdasági kijáratán egy bő veres köpönyeget viselő alak vezetett ki egy rénszarvast. Jobban megnézve az illető kétségkívül férfi volt, nagydarab, szakállas pasas. Az állat meg elég fiatalkának tűnt, szarva is alig volt neki. Az ürge váltott pár szót a portással, aztán megindult a végállomás körvágánya felé. Te, ez a Mikulás, csapott a homlokára Troché. A bő veres köpönyeg, amit lépésenként felkapott kicsit az erős szembeszél, valamelyest igazolta Troché megállapítását, bár az is látszott, hogy alatta teljesen normális polgári viselet van, olyan öltönyféle, bár a nadrág és a zakó színe nem egyezett, őszintén szólva ütötték is egymást. Ha Mikulás, ha nem Mikulás, nyilvánvalóan feléjük tartott. Sztupa és Troché errefel sem kívántak úgy tenni, ahogy mások hasonló helyzetben: egy percig sem igyekeztek leplezni, hogy kit is figyelnek, kiről beszélgetnek. Az egyre közeledő Mikulásnak - mert nevezzük most már Mikulásnak - ez láthatóan nem volt ellenére, sőt, közelebb érvén, széles mosolyra húzott szájjal köszöntötte őket, jó napot kívánok, urak, friss a levegő, nemde, írt le a karjával hirtelen egy félkört, mintha az egész északi szelet akarná körbekeríteni vele. Nyugtázva a köszöntés barátságos fogadását, lendületesen folytatta is, ezt nézzék meg, hát nem pompás állat, szilaj és zabolátlan, de már látszik a szemében ősei büszkesége, a tartása pedig egyenesen fejedelmi. Sztupa arra gondolt, mit akar ez a Mikulás, de Troché csak önfeledten bámulta a furcsa párost. Az volt a furcsa, hogy nem voltak furcsák, jókedvűnek tűntek, és tökéletesen összepasszoltak, az nem stimmelt csupán, hogy mit keresnek egy villamosmegállóban; igaz, hogy ez a megálló a skanzennél van, ami érthetőbbé teszi a szitut, de tényleg, mit akarnak, felszállni a hetesre? A jövevény nem hagyott kétséget efelől, beállt melléjük várakozni a szép szarvasával. Mi persze nem várhatunk a tévézéssel.
Pénteken (23-án) megjelennek a Duna Tv nézői előtt, egészen pontosan 22.25-kor Szentpétervár démonai. Hát szép, mondhatom! Az egészet úgy tessék elképzelni, hogy mi lenne akkor, ha Bereményi Géza verseményét, melyben egy hófehér éjszakán Fjodor Mihajlovics megáll a nevezett városban, és nincs mögötte senki, csak egyvalaki, tillárom, haj, satöbbi, nem Cseh Tamás zenésíti meg, hanem Ennio Morricone, és egy másik olasz csóka csinál hozzá egy filmet is, amiben Kusturica Emir kedvence, Miki Manojlovics adja nevezett írófejedelmet. Nincs ezen mit tovább cicomázni, alighanem egy kiadós marhasághoz lesz itt szerencsénk.
Szombaton ellenben elmegyünk napközben kirándulni, megmásszuk a hegyeket, s felszállunk a kisvasútra, hazaúton pedig a resti előtt üvegből isszuk a sört. Este viszont kiadós tisztálkodás után elmegyünk bulizni, ott rohadjon meg a tévé.
Vasárnap vezeklésül két filmet is megnézünk: a Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettőt a Viasat3 prezentálja 21.55-kor, s aki negyedóra múltán elunja James Woods és Michael J. Fox ökörködését, az egyfelől mehet casinózni a Dunára, másfelől nem leszek.
Hétfőn megérdemelt adásszünet, egyfelől, mert komcsik vagyunk, másfelől, mert tegnap két filmet is megnéztünk, Sharon Stone főművét és a Sztanyiszlavszkij-módszer himnuszát.
Kedden maradván a Duna hullámain (vagy hullámhosszán), este kilenckor feltárul előttünk Cuki hagyatéka. Rober Altman Cookie's Fortune címét sikerült így magyarítani, amihez hát utólag is sok szerencsét kívánok; mindazonáltal a film teljesen rendben van, afféle krimivígjáték, dívákkal.
Szerdán az erős hazai, legendás meg kult, de elsősorban túlértékelt: Dögkeselyű a tegnapi adón, a tegnapi időpontban.
Csütörtökre is tartogatunk ám valamit a tarsolyunkban, de annak sincsen semmi értelme, este fél tízkor az HBO belekezd Stephen Frears könnyűségi kísérletébe, a Tamara Drew-ba, fussanak veszettül előfizetni! Fusson, akinek nincs bora! Tévézni? Ezért a halom lejárt szavatosságú vacakért? Áh!
