Két amerikai fickó dumál közel két órán át – szellemesen, szépen, sőt, olykor akár megrendítően is, pont úgy, ahogy azokban a szépre fényképezett, New York-szagú, független filmekben szokás, amikben okos amerikai fickók osztják az észt életről és halálról, a Die Hardról és Alanis Morissette-ről, a magas irodalom és a junk food veszélyeiről, szóval, csupa cool dologról. Ezt a két fickót az emeli a többi jófej fölé, hogy egyikük a nagy amerikai író, David Foster Wallace, a másik pedig a Rolling Stone kiküldött munkatársa, aki cikkírás céljából szegődik az író árnyékául könyvturnéja utolsó napjaiban. Álominterjú-helyzet ez: 1996-ban járunk, épp megjelent Wallace fő műve, az Infinite Jest, már dagad az irodalmi legenda, de még el lehet csípni félig-meddig magánemberként a szerzőt, meg lehet örökíteni természetes közegében; a kisboltban, a munkahelyén, a kutyái körében, a közönségtalálkozón. Ez minimum egy cikk, maximum egy portréfilm anyaga, ám ez itt egy játékfilm: az interjúalanyt és kérdezőjét neves színészek alakítják, és nagyon jól csinálják. Bret Easton Ellis jegyezte meg megszokott, csípős módján, hogy ha Wallace életben marad (a depressziós író 2008-ban öngyilkos lett), most nincs film, a halott író legendájára viszont van közönségigény. Mármint Amerikában, mert nálunk a legenda aligha legenda, hogy is lehetne az, amikor az Infinite Jest épp 20 év késésben van, meg sem jelent még magyarul. Nálunk a film nem szól másról, mint két okos-érzékeny fickóról, két jelentős egóról, akik élvezetesen kerülgetik egymást. És lehet, hogy jobb ez így.
Forgalmazza a Select Video
