Valami hasonló David O. Russell filmjében is elhangzik, s máris megvan a vígjátéki folytonosság a hetvenes és a kétezres évek neurotikusai között. Russell azonban a komikum kevésbé direkt formáit kedveli, mint Allen egykoron; az ő neurotikusai nem a szellemes manhattani neurotikus elit tagjai, hanem egyszerű külvárosi népek, akik úgy sétálnak bele egy-egy komikus helyzetbe, például egy "ki milyen antidepresz-szánst szed" jellegű párbeszédbe, hogy nincsenek beavatva a poénba. Russell abból az iskolából való, ahol első a veranda (+/-előkert) valósága, s csak ha ez megvan, akkor választ magának a szerző műfajt. A választott irány múltkor egy bokszfilm volt (A harcos), most meg a romantikus komédia, ám még számtalan kijárat kínálkozik a nappaliból - azon se lennénk meglepve, ha Russell következő filmje egy külvárosi valóságba ágyazott tengeralattjárós thriller volna. Addig is Bradley Cooper és Jennifer Lawrence mint két kertvárosi neurotikus kerülgeti egymást, miközben nemcsak az ő, de egy sor más háttéralak rigolyáit is megismerhetjük, például a De Niro által denirósan alakított apafigura sportfogadási bogarait. A Napos oldal ékes bizonysága annak, hogy ami tegnap még független volt, az ma az új kommersz. De az okoskodást félretéve: a tudomány jelen állása szerint ez a maximum, ami egy olyan leharcolt műfajból, mint a rom-kom, kihozható.
A Fórum Hungary bemutatója
