Magyar Narancs: Milyen érzés felidézni a múltat?
Bernardo Bertolucci: Félelmetes és izgató. Nincs kényelmetlenebb dolog, mint szembesülni a hajdani művel. Talán porosnak találják, vagy én látom annak. Bárhogy is van, az ember nem bújhat ki a felelősség alól. Elsőre az jut eszembe, hogy nem tudok még egy filmről, amelyik ilyen hosszú ideig készült volna. Egy évig forgattunk a Pó vidékén, Mantova, Cremona, Padova háromszögében. Soha nem felejtem el, nem sokkal a Huszadik század bemutatója után Little Italy egyik olasz éttermében ebédeltem Coppolával. Kaján mosollyal csak annyit mondott: "Az Apokalipszis most egy perccel hosszabb lesz, mint a Huszadik század." Végül nem hosszabb, rövidebb lett. Egy másik emlékem szerint a vége snittnél szinte mindenki sírt, Gérard-t (Depardieu), Bobot (De Niro) és az operatőrt, Vittorio Storarót is beleértve.
MN: Azután viszont jöttek a támadások. Először politikailag kezdték ki a filmetÉ
BB: Közvetlenül Az utolsó tangó Párizsban hihetetlen, nem várt nemzetközi fogadtatása után készült a Huszadik század. Így volt már némi gyakorlatom rosszul kezelni a támadásokat. Szinte mártírként éltem meg a Tangó elleni cenzúrát Itáliában. Ráadásul éppen akkor zajlottak a parlamenti választások. A PCI, az olasz kommunista párt erős volt. A szavazófülke előtt odalépett hozzám egy pártfunkci, és azt mondta: "Magának nincsen joga öt évre szavazni." Mit ne mondjak, álltam, mint akit leforráztak.
MN: Ah, a kommunizmus fantomja?
BB: A Huszadik század fináléjában szinte hitet tettem az olasz kommunista párt mellett. A mai eszemmel nézve túl szenvedélyesen, kissé retorikusan. Először valamikor az ötvenes években, a parasztoktól tanultam meg a kommunista szót, amikor apám birtokán, a paradicsomföldeken császkáltam. Korábban csak azt tudtam Bernardo nagyapámtól, hogy a fasiszták mindent tűvé tettek azért, hogy megtalálják az apámat. Nem volt különösebben sem hős, sem ellenálló, de a maga módján kivette a részét a háborúból. Antifasiszta órákat tartott egy vidéki iskola diákjainak, akik aztán az ellenállók közé álltak. Kettőt közülük le is lőttek, és ezt soha nem bocsátotta meg magának.
MN: Ezeket a tapasztalatokat is beépítette a Huszadik századba?
BB: Igyekeztem kivonni magamat mint személyes tanúságtevőt, próbáltam a melodráma köntösében a dialektikára építeni. A XIX. századi romantikus regények hagyományait követtem. Egyazon napon, 1900 áprilisában két gyerek születik, a paraszt és a birtokos fia. És ezzel elindul az ellentétes ideológiák harca.
MN: Adós maradt a harmadik résszel.
BB: Évekig volt is bennem hiányérzet, hogy a hetvenes évek végétől a kilencvenes évekig terjedő filmet elkészítsem. Több okból is halogattam, keserűséggel töltött el, hogy a kommunisták veszélyesnek tartották a filmet. A fasisztáktól is kaptam fenyegető telefonokat. Talán túl feketén-fehéren ábrázoltam a vörösöket és a fasisztákat, holott csak egy epikus elbeszélésben akartam megeleveníteni egy dialektikus kort.
MN: Feministák, állatvédők, a pedofília ellen tiltakozók, szinte minden szembejövő kifogásolt valamit. Hogyan ítéli meg a ma szemszögéből ezeket?
BB: Nem kívánom lebecsülni az állatvédők érzékenységét, pusztán helyre szeretném billenteni az ítélkezés mérlegét. Coppolánál a Keresztapában a levágott lófej sokkolta a nézőket, az valódi volt. Mi ez ahhoz képest, hogy a Huszadik században a speciális effekteknek köszönhetően egy legyilkolt macskát látunk. Nem tagadom, a békavadászat eredeti volt. A feministák éppen akkoriban élték a legharcosabb korszakukat, még az is belefért, hogy tiltakozó akciókat szerveztek, mert "halálra ítéltem" a nekik rokonszenves női szereplőt, Stefania Sandrellit. Emlékeim szerint a film legkényesebb pontja az volt, s a pedofília vádja is azért ért, amikor Burt Lancaster egy tizenéves parasztlánnyal maszturbáltatja magát.
MN: Mi izgatja a mozi és az emlékezet kapcsolatában?
BB: Egy ország múltjának bármiféle újraolvasata a mindenkori kulcs a jelen megértéséhez. A politikai, ideológiai, történelmi erővonalak feltérképezése, kutatása nélkül egyik nép sem juthat el a szembesüléshez önmagával. Folyamatos újraértelmezés nélkül nem tehetünk szert helyes önismeretre. Meglehet, sokan utópistának tartanak emiatt. Talán azért is, mert a kiindulási pontom nem egyezik a felejtés ideológiáját kényelmi szempontból választó honfitársaiméval. Minek faggassuk a múltat, amikor épp elég bajunk van a jelennel? Mit jövök én a kollektív nemzeti szembenézés, felelősség kérdésével, mi jogon zavarom meg mások kényelmét? Javarészt emiatt mentem a Távol-Keletre, hogy egy olyan kultúrkör szemszögéből legyen rálátásom a világra, amelyik a megrekedés helyett az újjászületés, a reinkarnáció folyamatosságában értelmezi a jelent. Mi a magunk jóléti társadalmaiban már rég elveszítettük a kíváncsiság fogékonyságát, a ráeszmélés vágyát. Szellemi vakságban szenvedünk a minket körülvevő világ iránt éppúgy, mint az univerzumot illetően.
MN: Milyen szerepet vállalhat mindebben a filmművészet?
BB: Mindig úgy gondoltam, hogy a mozi egyedül a jelenidejűséget ismeri. A felvevőgép mindig azt rögzíti, ami az adott időminőségben előtte zajlik. Még akkor is, ha mondjuk az antik rómaiak viseletében látjuk a szereplőket, parasztoknak, uraknak, halott századok embereinek öltözve. Ahogy az életben, nincs más valóság, mint az, amit éppen élünk. Éppen ez jelenti a csapdát a múlt megítélése tekintetében. Aki filmkészítésre vállalkozik, mondjon le az objektivitásról, elvégre a mindenkori néző perspektívája kizárólag a jelen lehet, annak a szűrőjén keresztül értelmezi a múltat. Sok évembe, sok kudarcomba tellett, amíg megértettem, hogy a pillanatnak dolgozom.
MN: A filmtörténet egyik legkáprázatosabb szereposztása a Huszadik századé: Burt Lancastertől Sterling Haydenig, Robert De Nirótól Gérard Depardieu-ig, Donald Sutherlandtől Stefania Sandrelliig. Min múlott?
BB: Nincs mese, Hollywood nagyjai mítoszteremtők voltak, és a nagyapák nemzedékének mítoszához nemzetközi viszonylatban is legendás arcok kellettek. Visconti A párduc című filmje okán Lancaster azonnal kötélnek állt, és vele Hayden is. Amikor Bob De Nirót megismertem, Scorsese színésze volt, Depardieu pedig éppen csak berobbant a francia filmművészetbe. Bob és Gégé kettősének intenzitása kivételes alkímiává alakult a forgatáson. Ma sem felejtem el, De Nirót hosszú tirádákkal, megannyi észérvvel kellett győzködnöm, míg Depardieu a maga paraszti robusztusságával szinte instrukció nélkül, ösztönösen hozta a paraszt figuráját.
MN: A Huszadik század előtt a baloldali városi értelmiség filmesének tartották, utána a korai Pasolini-filmekből, regényekből ismert paraszti Itália krónikásának.
BB: Valamiképpen az amerikai westernmitológia mintájára leltem a Pó-vidéki világ mikrokozmoszában a paraszti Itália univerzális lenyomatára. Akkoriban Pasolini profetikus cikkeket írt Itália kulturális haláláról. A fasiszta ideológia mindent elkövetett azért, hogy kiirtsa a húszas és a negyvenes évek között megerősödő paraszti kultúrát. A hajdani ideológiák köszöntek vissza Berlusconi idején, de szerencsére bármekkora bázist is sikerült maga mögé állítania, nem sikerült margóra küldenie az ország kulturális értékeit.
MN: Pasolini asszisztenseként kezdte a pályáját, később is barátok voltak. Visszatekintve mit jelentett ez a kapcsolat?
BB: Forrongó időket, egy utópia lehetőségét, az olasz valóság víziószerű bemutatását. A tanítványának éreztem magam, amolyan kisdiáknak, aki általa, az ő lázas próféciái, intelmei által vált rendezőként nagykorúvá. Volt valami különös egybeesés abban, hogy miközben én a Huszadik századot forgattam, ő Mantovában éppen a Saló felvételeivel foglalatoskodott. A forgatási szünetekben focimérkőzést szerveztünk. Tiszteletben tartottam a véleményét, el is szomorított, hogy nem szerette Az utolsó tangó Párizsbant. Egyvégtében fúrta Brandót. Majd egy szép napon, nem sokkal a film bemutatója után felhívott, hogy adjam meg Brando elérhetőségét. Szerette volna eljátszatni vele Pál apostolt. Örültem, hogy a Huszadik század tetszett neki. Éjszakába nyúlón beszélgettünk az osztályharcról, parasztok és értelmiségiek kollektív felelősségéről. Döbbenetesen igazolódtak a jóslatai. Legfőként a kollektív nemzeti összetartozás megszűnéséről. Ahogy nemrégiben egy toszkán földműves fogalmazott: "Nincs többé nép, szabadságra ment."
MN: Az idők változnak, és az ön mozija sem a régi. Készülő filmje, a Belcanto dél-amerikai gerillaharcosok közt játszódik.
BB: Manapság az ilyen témák divatosak. A Belcanto közzéppontjában is egy terrorista akció áll, marxista-leninista ideológiák mögé bújó dél-amerikai gerillaharcosok támadása az argentin követség ellen. Mindezzel arra szeretném felhívni a közvélemény figyelmét, hogy a "csomagolás" változhat, a lényeg ugyanaz: félelmet kelteni és hatalmat szerezni, bármi áron.
