Magyar Narancs: Mi a fiatalságod titka? Ez a kérdés minden sztárnak kijár.
Ujj Zsuzsanna: A szerelem. Az ember szeret, azt' akkor kivan egy életre, úgy is marad. Nem tudom, milyen sztárnak lenni, pedig néha bekapcsolom a tévét. Csak azt veszem észre, hogy mostanában jobban elfáradok. Ha valaki azért szeret, amilyen vagyok, azt jobban tudom értékelni. Ne haragudj, nem vagyok formában. Megfáztam Romániában, csikorog az orromban a takony, aranycsikkeket fogok köpni.
MN: Milyen volt az erdélyi turné?
UZS: A Spenót (Tóth Zoltán gitáros - a szerk.) szervezte, mert szeretné, ha egy híres zenekar lennénk, és szerinte ennek érdekében minél többet kell koncertezni. Durst Gyuri jóvoltából - aki régebbi támogatónk - a nagyváradi animációs filmfesztiválon játszottunk egy fűtetlen, hatalmas malomépületben. Ki kellett mennem, ha melegedni akartam. Aztán Marosvásárhelyen egy JB nevű elegáns dzsesszklubban. Volt néhány ember, aki ismerte a zenekart, ám alapvetően szombat esti diszkóba jöttek. Kolozsváron meg egy Angyal klub nevű lakásban próbáltunk halkan játszani. Jó közönség volt.
MN: Emlékszel, hogyan alakult a Csókolom?
UZS: A nyolcvanas évek végén a Zalka Imi (Zalka Imre vándorfotográfus) nő nélkül volt, gitározott, én meg férfi nélkül, és saját eredetemtől fogva mindig írtam verseket vagy fürdőszobai dalokat. Csinálhatnánk már valamit, Zsuzsikám, mondta a Zalka, mert nekem nem lesz nőm, neked meg nem lesz pasid. A Liget Galériában egy "Nőtincs, nő sincs" című kiállításon előadtuk a "Jövő hét kedden a Ligetben várlak, szívemet addig mások elől takarom.." kezdetű dalomat. De ez nem volt még zenekar. A Spenót inspirált, mert amióta 16 évesen a Spenót nevű zenekarában láttam játszani, azt gondolom róla, hogy őstehetség. Hat-hét évig fotóztam is, és valahogy eszembe jutott, hogy egyszerre akarok csinálni mindent. Mindez megint a Liget Galériában, 1987-ben, a saját "Első kiállítás (nagyméretű fekete-fehér fotók), első füzet (kiadvány, versek, dalok, fotók), első alkalmi zenekari összeállás (Vető, Gasner, Digó, Zsuzsi)" című fotókiállításom alkalmával. Baráti esemény volt, megint játszottunk, és amikor abbahagytuk, mindenki beállhatott. Valaki kitalálta, hogy legyen kiállítászáró is, ahol a Digó (lásd még Narkós Pisti), a Spenót és a Szini (Szineg Ildikó, a Kampec Dolores, majd később a Flash basszusgitárosa) is játszott már. Akkor megszerettem a Spenótot, jobban, mint kellett volna, és azóta is a példaképemnek tartom. Hárman maradtunk később, a Zalka, a Spenót meg én, és Székesfehérvárról jött az első és legjobb dobosunk, a Neményi Zsolt. Az FMK-ban (Fiatal Művészek Klubja), a Holdban, az Epreskertben, a Picassóban meg a Balázs Béla Stúdió filmraktárává lett Toldi mozi pincéjében, a munkahelyemen léptünk fel.
MN: Miért jó zenekart csinálni? Ezt azért kérdezem, mert az arcodról koncert közben sem könnyű leolvasni lelkesedést, főleg, ha háttal énekelsz.
UZS: Hát nem a szereplés miatt, mert attól mindig rosszul voltam. Inkább megfogalmazni, együtt csinálni valamit. Amikor kezdtük, mindannyian tök csórók voltunk, mondjuk én az is maradtam. Amúgy meg senkinek sem a zenekartól megy jobban. Régebben nem tartottam megerőltetőnek a próbát, most már fáradtabb vagyok, de jó hallgatni, ahogy a "lágerszövegek" feltámadnak a hangszerekkel. A Spenótnak igaza van, amikor azt mondja: nagy szerencsénk van, hogy zenélhetünk.
MN: A dallammal együtt találod ki a szöveget?
UZS: Jobban szeretem, ha előre megvan a zene. A Spenót felgitározza nekem, és mondja, hogy írjak rá szöveget. Szerintem ez a módszer jobb, mint fordítva. Arról nem tehetek, hogy néha a dallammal együtt születik meg a vers, de az általában nagyon egyszerű, és az énekmelódián már nem nagyon tudok változtatni, ami gondot okoz a "kollégáknak". Spenót egyébként túl depresszívnek találja a dalaimat, és nagyon kell küszködnie, hogy ne az a lesújtó, mély dögszag jöjjön belőle, hanem valami cifra is legyen. Sosem akartam megfelelni a közönségnek, neki szeretnék, de nem tudok, bár most írtam egy jókedvű dalt a 16 tonna dallamára: "Pucér hasamra kötényt kötök, kilátszik a seggem, az olaj fröcsög." Hátha megérzi benne az önfanyart vagy az iróniát. Spenótnak tele van a töke a kés, szerelem, genny, halál, sár típusú dalaimmal. Régen egyébként sosem énekeltem, csak írtam, egészen 1981-ig, amikor szerelmes lettem a "Narkós Pistibe". Onnan számítom a dalszövegeket. "Mikor oldalra néztem, azt láttam éppen, te szájon csókoltad őt, azt a vastag szájú nőt, azt a hosszú hajú barnát, aki a kultúrháznál várt rádÉ" Mert nemcsak narkós volt, hanem hűtlen is. Ez a szerelem ihlette sok dalomat, ez volt ez első lökés, azóta volt más. De megindított, mert tudott volna gitározni, de helyette mákteázott. Inspirált, hogy nem tudok mit kezdeni a hereségével, pedig ott van az ölében minden.
MN: Most sem szeretsz színpadon lenni, miután a tavasszal a Kispál és a Borz előzenekaraként turnéztatok?
UZS: A Kispál jó tapasztalat volt, nagyon népszerű zenekar, a közönségük meg nagyon cuki. Minket is elfogadtak, nem dobáltak primőrrel, meg jártunk olyan helyeken vidéken, ahol még nem hallottak rólunk. Azonkívül ők profik, és a technikai személyzetük is az. Minket is olyan ellátásban részesítettek, mint a főzenekart. Hallottam a saját hangomat éneklés közben. Nagyon jó emberek, úgy, ahogy vannak, aranyosak. Vettem magamnak egy rózsaszín cipőt, és úgy éreztem, hogy minden megváltozott. Mozogtam is a színpadon. Nyilván az előadó-művészet egy szakma, én most tanulom, holott 15 éve kezdtem.
MN: Voltak boldog kapcsolataid is?
UZS: Láttam a wiw-en egy bejegyzést, amit egy lány írt, miután meghallgatta a lemezünket. Valami olyasmi, hogy: "Úgy érzem, hogy Ujj Zsuzsi ugyanazokkal a pasikkal jár, mint én, vagy klónozzák ezeket." Na, ez mindent elmond. De azért hiszek a szerelemben, és szeretek élni, csak úgy simán, szerelem nélkül is. Néha boldog vagyok, de akkor fekszem az ágyban, azt' jól van. Örömében nem fakad dalra senki, legalábbis én nem tudnék példát mondani. Amikor hiány van, akkor kutatok, abból születik valami depresszív dalocska. Egyébként én nem tartom depressziósnak a dalaimat és magamat sem.
MN: Amikor nem énekelsz, akkor mit csinálsz?
UZS: A megélhetésemért küzdök. A Balázs Béla Stúdióban például, ahol úgy éreztem magam, mint egy kisegítő nő, mert olyan emberek csináltak ott filmet, akik vagy kezdők, vagy tehetségesek, de nem volt pénzük, így mindennap fel kellett találni a spanyolviaszt. A Fekete Doboz Roma Médiaiskolájában is dolgoztam. Most ugyanitt archiválok, épp 1989 júniusában élek, rendszerváltás van, hét embert végeztek ki Kínában, azonkívül három hét múlva jön Magyarországra Bush, és még nem néztem meg az időjárás-jelentést. Tök izgalmas. Januártól a Hajtás Pajtáshoz megyek diszpécsernek, emelőnő leszek, felemelem a telefont, és begépelem a megrendelést. Szabad időmben meg nagyon szeretek focizni, szerintem tudok is. Végre találtam egy csapatot, illetve a Karabély zenekar dobosának a kedvese, egy zenetanárnő szerezte, ő is ott focizik. Vegyes csapat, főleg zenészekből áll, de most meg kevés az időm.
MN: A nyolcvanas években több olyan emberrel érintkeztél, aki a demokratikus ellenzék tagja volt. Neked nincsen ilyen múltad?
UZS: Vásároltam szamizdatot, meg az Országos Pedagógiai Intézetben Solt Ottilia többek között az én nevemen is dolgozott, vagyis több kérdőívet számoltak el az én nevemre, mint amennyit valójában megcsináltam, mert ő feketelistán volt. Talán a fő ellenzéki tevékenységem az volt, hogy a Lucka Licka nevű komoly ellenzéki lengyel művészcsoportnak, amely 1986-ben a Liget Galériában állított ki, főztem egy darabig. Aztán, amikor elfogyott a pénzem, fölhívtam a SZETA-t, és kértem pénzt az ellátásukra. Õk nem foglalkoztak művészekkel, de a Nagy András zsebből adott nekem kajáravalót. A Lucka Licka egyébként ma is létezik, és járnak vissza, itt van a falamon az egyik tagjuk, Adam Zepecki egy sorozata. A férfiak állandóak a csoportban, a nők változnak, általában nagy csöcsű, fiatal szőkék. Most is támadnak a hatalom ellen, ami jelenleg a pénz.
MN: Az a fotó kit ábrázol, kilógó nemi szervvel, napszemüvegben, távirányítós autóval?
UZS: Hajas Tibort, aki 1946-ban született, és 1980-ban halt meg autóbalesetben. Egy nő nekivitte a fának. Sajnos személyesen nem ismertem, de ez nem gátol abban, hogy rajongjak érte. A kép címe: Lou Reed totál, Vető János készítette, aki dokumentálta az egész életművét, vagyis inkább ketten csináltak egy életművet. Ha a 79 éves anyukám néha eljön Veszprémből, akkor leveszi, és elteszi valahová, és azt mondja: "Zsuzsikám, ezt nem illik." Én 1959-ben születtem. Nem tudom, érdekes-e. Csak a Hajasról jutott eszembe.
MN: Nem érdekel ma sem a politika?
UZS: Emocionálisan igen, mondjuk Petőfi Sándor után, hogy a szegénység igazságtalanság. Meg mese alapon, például a Kukorica Jancsi. A nyolcvanas években egyszerűbb volt az érzelmi helyezkedés, mert voltak a komcsik és a nem komcsik. Lehet, hogy most is ilyen, csak már nem bírom átlátni. Az volt a csalódás, hogy a komcsiknak kellett volna a szegénység ellen küzdeni, de primitíven egyszerű volt átlátni, hogy mi nem igaz belőlük. Ha mindenki egyenlő, akkor miért van olyan osztálytársam, aki öten lakik egy szobában? Persze felnőhettem volna kemény katolicizmusban is, a képmutatás ott is ugyanaz lett volna.
MN: Mi lenne, ha most, hogy sztár vagy, meggazdagodnál hirtelen?
UZS: El tudnám viselni, ha nem kell miatta kibújnom a saját bőrömből. A rózsaszín cipőt akkor sem venném meg tizenhétezerért, amennyi eredetileg volt, csak leértékelve háromezer.
MN: Tanultál valaha zenét?
UZS: Soha, és kottát olvasni sem tudok, de szerintem ez kiderül. Viszont szeretem a zenét, amit a Csókolom játszik, minden belefér a rakendrolltól a reggae-ig. Meg népzenét szeretek hallgatni nagyon.
MN: Most szerelmes vagy? Írsz szövegeket?
UZS: Két napja voltam szerelmes, jó sorsú volt. De enni és aludni is legalább olyan jó. Most cetliket írok, egyébként gyerekkorom óta grafomán vagyok, egy darabig rendes füzetbe írtam, aztán a számítógép megváltoztatta az életvilágomat. Tervezem, hogy ha lesz időm, elolvasom, amiket írtam. Egyszer például tök szépen leírtam valahova, hogy mire is való ez a kibaszott művészet. Most nem tudnám megmondani, de nekem az írás volt mindig elöl, nem az éneklés vagy a színpad, az biztos.
