A 33 éves osztrák színésznőt eddig színházban (bécsi Burgtheater, berlini Deutsches Theater, Volksbühne), valamint nagy filmes produkciók - A bukás - Hitler utolsó napjai, a Parfüm és Szabó István Szembesítése - nyúlfarknyi szerepeiben láthattuk. A tavalyi Berlinalén, élete első főszerepében - a Mások vagyunkban - Kate Winslet és Renée Zellweger orra elől halászta el az Ezüst Medve-díjat. A Berlinben és Bécsben élő színésznőt valahol félúton, telefonon értük utol.
*
Magyar Narancs: A szakmát Európa egyik leghíresebb színiakadémiáján (Max Reinhard-szeminárium) tanultad. Ez egy hagyományos intézmény, ahol főleg színházi képzés folyik.
Birgit Minichmayr: Megpróbálok színházi és filmszínész is lenni. A saját életemet keserítem meg, mégsem bírom egyiket sem elengedni. Az egyetlen filmes felkészítés egy workshop volt Szabó István vezetésével, tőle kaptam életem első filmes szerepét is (Szembesítés). Ez hozta magával a többi felkérést, de igazából élesben kellett megtanulnom, hogyan bánjak magammal a filmes szerepeimben.
MN: Az iskolában lett mentoroddá Klaus Maria Brandauer. Tart még ma is?
BM: Már nem találkozunk olyan gyakran, mint az iskolában, de figyelemmel kísérjük egymás életét, főleg ő az enyémet. Az első évfolyam végén az a szokás, hogy a diákok mestert választanak, ők pedig tanítványt. Mindenki felírja egy cetlire a nevet, akivel dolgozni szeretne. ' az enyémet írta fel, én az övét. Ha nem gyötör enynyit, nem tartok itt. Szeretem, ha gyötörnek.
MN: 2001-től rengeteg mellékszerepet játszottál el nagy filmekben, nem bántad, hogy csak perceket töltesz a vásznon?
BM: Nem, rendben volt így, nyilván azért, mert közben a színpadi szerepeimben egész estéket töltöttem a színpadon. Persze nagyon vágytam már egy szerepre, ahol az egész játékidő alatt látható vagyok a vásznon, aztán ez is megjött a maga idejében, a Mások vagyunkkal.
MN: Meg is kaptad érte a legjobb női alakítás díját a Berlinalén.
BM: Aznap előadásom volt a Volksbühnén, utána estem be a díjátadóra, így fogalmam sem volt, ki a többi jelölt, csak utána mondták, kiket előztem meg. Tudtam, hogy jó a szerep, és jó voltam benne, és számítottam is rá, hogy kisebb fesztiválokról majd elhozok díjakat, de hogy a Berlinale fődíját... Nem tudom, mi tetszett a zsűrinek, mivel nincs sem írásos, sem szóbeli indoklás. Amikor meghallottam a nevemet, a szívem kiugrott a helyéről, azt éreztem, hogy a bugyimban dobog tovább.
MN: Mint amikor Cate Blanchet gratulált a Learben játszott "bolond" alakításodért?
BM: Majdnem. ' és Tilda Swinton a példaképeim. Előadás után bejött az öltözőmbe, és kereste a bolondot, mert gratulálni akart neki, azaz nekem, de nem ismert fel jelmez és smink nélkül.
MN: A Mások vagyunk a szerelemről szól, de szerelmes film-e egyáltalán?
BM: Inkább film egy kapcsolatról, amiről nem tudjuk biztosan, hogy szerelem-e. Olyan, mintha egy párt szemlélnénk a való életben, mindenféle máz és szépítés nélkül. Azt boncolgatja, milyen, amikor szembesülünk magunkkal a másik "tükrén" keresztül. Az egyik ismerősöm a mai napig állítja, hogy a film mentette meg a kapcsolatát, akkor esett le nála a tantusz.
MN: Szerepelsz Michael Haneke filmjében, a Fehér szalagban is: egy parasztlányt játszol, aki mond vagy három mondatot. A film most sorra nyeri a legnívósabb díjakat, ilyenkor menynyire érzed magad a siker részesének?
BM: Örülök a sikernek, de egyáltalán nem érzem magam a részesének, annyira apró volt a szerep. Mindazonáltal remélem, hogy az Oscart is megkapja.
MN: Énekelsz is. Hogy találtatok egymásra a Toten Hosennel egy szerelmes dal (Auflösen) erejéig?
BM: Campinóval (az énekes) együtt játszottunk a Koldusoperában, ő volt Mackie Messer, én Polly. Megtetszett neki a rekedt hangom, és azt mondta: énekeljünk egy duettet. És ha már duett meg férfi és nő, miért ne a szerelemről szóljon. Mielőtt megkérdeznéd, hogy ez jön-e most, a válasz: nem. Megtiszteltetés, és semmihez sem fogható érzés a koncerten húszezer ember előtt énekelni, de nem vágyom rá.
Szabó Ágnes
Mások vagyunk
Biztos a vitaminhiány teszi, hogy ezek a mai fiatalok olyan míszek, csapott vállúak, és olyan tétován mozognak, ha pedig megszólalnak, milyen bizonytalanok és zavartak szegények. Vagy mégsem a vitamin, hanem a jó szardíniai levegő, netán a korszellem az oka? Vagy túl sok francia filmet nézett a német filmrendezőnő? Komoly dolgok vannak alakulóban Szardínián: egy német fiú (építész) és egy német leány (nem építész) igyekszik szeretni egymást szünidőben, a szülők kissé giccses, de jó fekvésű bérleményében. Szeretik egymást reggel, szeretik egymást délben, s szeretik egymást este, aztán másnap kezdődik az egész elölről, tán csak annyi különbséggel, hogy most délben nem szeretik egymást annyira, aztán egy kicsit elegük lesz egymásból este, máskor meg reggel kezdenek kihagyni az érzelmek. Olyan életből ellesett ez az egész, most egy kicsit a lány van felül, utána pedig a fiú, hajat húznak, és gyepálják egymást, közel mennek egymáshoz, s megint távol, dugnak meg lelki életet élnek, reggeliznek és strandra járnak, játékból kicsit botrányosan viselkednek, s ugyanezt megteszik hótt komolyan is. A nyugat-európai pályakezdők duhajkodásairól szóló vígjátékok Ibizán játszódnak, Szardínia viszont úgy tűnik, hogy a megnyúlt képű, jóléti szerelmespároké, akik még nem döntöttek, hogy sikeres, a társasági közlekedésben jártas kortársaikra, vagy saját magukra akarnak hasonlítani, majd ha egyszer úgy istenigazából felnőnek. De még durcáskodnak egy kicsit a művelt nyugati fesztiválzsűrik örömére. Tavaly Berlinben ez a durca aranyat ért: legjobb női alakítás, zsűri nagydíja.
Az Anjou Lafayette bemutatója
