Meg fognak lepődni! Nevezett személyben a 21. század eddigi legsikeresebb európai rendezőjével állunk szemben, s a díjai magukért beszélnek: a zsűri nagydíja, a filmes sajtó díja (FIPRESCI), az ökumenikus zsűri díja, a legjobb film díja (Arany Pálma) csak Cannesból, plusz még Európai Filmdíj és a Golden Globe. S a fogadóirodák A fehér szalag Oscarját adják a legalacsonyabb szorzóval...
Haneke számos tévéfilm után (Három út a tóhoz, Lemmingek I-II. stb.) 1989-ben készítette el első mozifilmjét: a Hetedik kontinens egy trilógia első része, ami az "érzelmek teljes eljegesedését" igyekezett körüljárni. Hogyan élünk, és miért nem tudunk szeretni - e korai szakaszában alakítja ki máig is oly jellemző filmes nyelvjárását valahogy úgy, hogy központi témáját, az erőszakot ugyan viszolyogtatónak tekinti, de hangsúlyozottan realista módon jeleníti meg, mint az életünk szerves és elmaradhatatlan részét (ezért bizonyos jeleneteket - lehetőleg a legsokkolóbbat - időről időre visszaismétel). Ha ehhez még hozzávesszük, hogy sosem használ filmzenét (nála a zene kizárólag csak a rádióból vagy a tévéből szól), mert "a betétdalok ellentmondanak a filmkészítés realista koncepciójának", nem is szólva arról, milyen remekül elterelik a néző figyelmét az esetleges hibákról... nos, nem marad más, mint belátni: egyik filmje sem fáklyás menet.
A megtörtént esetet feldolgozó Hetedik kontinens, a dokumentarizmus határmezsgyéjén egyensúlyozva tárja fel egy család csinovnyiklétből kiábrándult életét, s mutatja meg a teljesen értelmetlen öngyilkosságukat. A trilógia folytatása három évvel később - e periodikus jelentkezést azóta is tartja Haneke - a Benny videója (1992). E mű erőszakossága - értsd akár olykor a néző képek általi megerőszakolását is, de a terrorizálását feltétlenül - már majdnem, de mégsem a jéghegy csúcsa az életműben. A 105 percnyi játékidőből "csak" 30 telik erőszakkal, s négyszer ismétlődik meg egy disznóöléses jelenet, míg az ott használatos pisztollyal csak egy percig tart lemészárolni egy fiatal lányt - s a "miért": Halt so! (csak úgy!) - nemcsak a tettes, de az alkotó szerint is. Halt so! - ez a válasz Hanekénél mindenre.
S ha már itt - az értelmetlen, motiválatlan erőszaknál - tartunk, ugorjuk át a trilógia befejező részét (71 töredék a végtelen kronológiájáról - 1994), és lássuk az emlegetett jéghegy csúcsát, a Furcsa játékot (1997), amiből Haneke mindjárt kettőt is csinált. Egyet nyilván: Halt so! A másodikat meg tíz évvel később azért, mert műve, lévén osztrák gyártmányú - bár a szakma és az art kinók nézői köreiben élénk visszhangra talált -, nem jutott el Amerikáig. A US-verzió amúgy az első lekottázása hangjegyről hangjegyre. Haneke ezt a feltételt szabta a vele kötött szerződésben, s egy képmásoló kézügyességével koppintotta le saját magát: mondván, hogy már az eredeti verzió is "teljesen kész" volt, nincs mit hozzáfűznie - hívei szerint ebben igaza is volt (most mindenesetre nyílik mód ellenőrizni).
A Furcsa játékok két pszichopata hőse - Paul és Peter - olyan kiadós sorozatgyilkolászást végzett már elsőre is, hogy azt tényleg nem volt hova fokozni. Haneke nem kegyelmez, a mozi általános jó szokását felrúgva a végén sem oldozza fel nézőit (szereplőit még kevésbé) legalább annyival, hogy végre vége van. Nincs vége: a gonoszok sátáni mosolya egyenest a kamerába azt sugallja, hogy mindjárt kezdődik minden elölről.
Az Ismeretlen kód (2000) gyakorlatilag az első olyan Haneke-film, ami végre szakít az erőszak témájával (az istállós tömeggyilkosság-jelenetet leszámítva: végtére is ott csak tehenek az áldozatok), és inkább "az életet megváltoztató véletlenre" koncentrál, hogy is mondjuk, "mozaikszerű" stílusban.
Nem tartott azonban sokáig a visszafogottság, a következő önpusztítást, sőt öncsonkítást megjelenítő akció (2001; a híres Zongoratanárnő) azonban jórészt nem Haneke, sokkal inkább Elfriede Jelinek (még egy díjas: ő épp Nobel-) számlájára írható, lévén szó adaptációról. És a maestro ezzel ki is tobzódta magát: a Rejtélyben (2005) - bár többet moralizál a kelleténél - már nem permanensen és direkt hergeli a feszültséget, hanem korábbi önmagához képest leheletfinoman. Tán rájött, hogy így is érzékelhető - adott esetben az ismeretlentől való - félelem.
És ezen a csapáson jutunk el A fehér szalagig (2009), az eddig legdecensebb és legepikusabb műig: Németországba visszatérve a mindenkori fasizmus és terrorizmus gyökereit kutatja egy I. világháború előtti protestáns faluközösségben, miközben arról mesél, milyen veszélyes, ha egy ideológia kizárólagossá lesz.
Az idő vasfoga és a trendek nem fognak Hanekén, ő marad a szerzői filmnél, és továbbra sem hajlandó ipari termékként tekinteni filmjeire, ahogy - saját bevallása szerint - agyalágyult, homogén egységnek sem tekinti a nézőit. Ebből adódóan az eddig felsoroltak közül minden felróható neki: sokkol, erőszakos, hatásvadász és nem fejezi be filmjeit, azaz úgy fejezi be, hogy nekünk még hozzá kell tenni a magunkét. Úgy hírlik, a jövőben is ezt az epikus fonalat gombolyítaná tovább, biztos megtetszett neki. Így túljutván a félelem, az erőszak és a bűn feszegetésén, Isabelle Huppert és Jean-Louis Trintignant főszereplésével az öregség boncolgatására készül. Az eddigi számadatok fényében erre ugyan három évet minimum várnunk kell - de teljességgel nem zárható ki, hogy mégis megéri...
