Válogatás Michael Haneke filmjeiből - Halt so!

  • - szá -
  • 2010. február 11.

Film

Megjelenésünk napján indul retrospektív sorozat a Cirko-gejzír és a Kino filmszínházban a híres osztrák filmrendező műveiből. A széria slusszpoénja a maestro - díjakkal már eddig is dúsan dekorált - új filmje lesz: A fehér szalagot a filmhét után is műsoron tartják a mozik. Meg fognak lepődni!
Megjelenésünk napján indul retrospektív sorozat a Cirko-gejzír és a Kino filmszínházban a híres osztrák filmrendező műveiből. A széria slusszpoénja a maestro - díjakkal már eddig is dúsan dekorált - új filmje lesz: A fehér szalagot a filmhét után is műsoron tartják a mozik.

Meg fognak lepődni! Nevezett személyben a 21. század eddigi legsikeresebb európai rendezőjével állunk szemben, s a díjai magukért beszélnek: a zsűri nagydíja, a filmes sajtó díja (FIPRESCI), az ökumenikus zsűri díja, a legjobb film díja (Arany Pálma) csak Cannesból, plusz még Európai Filmdíj és a Golden Globe. S a fogadóirodák A fehér szalag Oscarját adják a legalacsonyabb szorzóval...

Haneke számos tévéfilm után (Három út a tóhoz, Lemmingek I-II. stb.) 1989-ben készítette el első mozifilmjét: a Hetedik kontinens egy trilógia első része, ami az "érzelmek teljes eljegesedését" igyekezett körüljárni. Hogyan élünk, és miért nem tudunk szeretni - e korai szakaszában alakítja ki máig is oly jellemző filmes nyelvjárását valahogy úgy, hogy központi témáját, az erőszakot ugyan viszolyogtatónak tekinti, de hangsúlyozottan realista módon jeleníti meg, mint az életünk szerves és elmaradhatatlan részét (ezért bizonyos jeleneteket - lehetőleg a legsokkolóbbat - időről időre visszaismétel). Ha ehhez még hozzávesszük, hogy sosem használ filmzenét (nála a zene kizárólag csak a rádióból vagy a tévéből szól), mert "a betétdalok ellentmondanak a filmkészítés realista koncepciójának", nem is szólva arról, milyen remekül elterelik a néző figyelmét az esetleges hibákról... nos, nem marad más, mint belátni: egyik filmje sem fáklyás menet.

A megtörtént esetet feldolgozó Hetedik kontinens, a dokumentarizmus határmezsgyéjén egyensúlyozva tárja fel egy család csinovnyiklétből kiábrándult életét, s mutatja meg a teljesen értelmetlen öngyilkosságukat. A trilógia folytatása három évvel később - e periodikus jelentkezést azóta is tartja Haneke - a Benny videója (1992). E mű erőszakossága - értsd akár olykor a néző képek általi megerőszakolását is, de a terrorizálását feltétlenül - már majdnem, de mégsem a jéghegy csúcsa az életműben. A 105 percnyi játékidőből "csak" 30 telik erőszakkal, s négyszer ismétlődik meg egy disznóöléses jelenet, míg az ott használatos pisztollyal csak egy percig tart lemészárolni egy fiatal lányt - s a "miért": Halt so! (csak úgy!) - nemcsak a tettes, de az alkotó szerint is. Halt so! - ez a válasz Hanekénél mindenre.

S ha már itt - az értelmetlen, motiválatlan erőszaknál - tartunk, ugorjuk át a trilógia befejező részét (71 töredék a végtelen kronológiájáról - 1994), és lássuk az emlegetett jéghegy csúcsát, a Furcsa játékot (1997), amiből Haneke mindjárt kettőt is csinált. Egyet nyilván: Halt so! A másodikat meg tíz évvel később azért, mert műve, lévén osztrák gyártmányú - bár a szakma és az art kinók nézői köreiben élénk visszhangra talált -, nem jutott el Amerikáig. A US-verzió amúgy az első lekottázása hangjegyről hangjegyre. Haneke ezt a feltételt szabta a vele kötött szerződésben, s egy képmásoló kézügyességével koppintotta le saját magát: mondván, hogy már az eredeti verzió is "teljesen kész" volt, nincs mit hozzáfűznie - hívei szerint ebben igaza is volt (most mindenesetre nyílik mód ellenőrizni).

A Furcsa játékok két pszichopata hőse - Paul és Peter - olyan kiadós sorozatgyilkolászást végzett már elsőre is, hogy azt tényleg nem volt hova fokozni. Haneke nem kegyelmez, a mozi általános jó szokását felrúgva a végén sem oldozza fel nézőit (szereplőit még kevésbé) legalább annyival, hogy végre vége van. Nincs vége: a gonoszok sátáni mosolya egyenest a kamerába azt sugallja, hogy mindjárt kezdődik minden elölről.

Az Ismeretlen kód (2000) gyakorlatilag az első olyan Haneke-film, ami végre szakít az erőszak témájával (az istállós tömeggyilkosság-jelenetet leszámítva: végtére is ott csak tehenek az áldozatok), és inkább "az életet megváltoztató véletlenre" koncentrál, hogy is mondjuk, "mozaikszerű" stílusban.

Nem tartott azonban sokáig a visszafogottság, a következő önpusztítást, sőt öncsonkítást megjelenítő akció (2001; a híres Zongoratanárnő) azonban jórészt nem Haneke, sokkal inkább Elfriede Jelinek (még egy díjas: ő épp Nobel-) számlájára írható, lévén szó adaptációról. És a maestro ezzel ki is tobzódta magát: a Rejtélyben (2005) - bár többet moralizál a kelleténél - már nem permanensen és direkt hergeli a feszültséget, hanem korábbi önmagához képest leheletfinoman. Tán rájött, hogy így is érzékelhető - adott esetben az ismeretlentől való - félelem.

És ezen a csapáson jutunk el A fehér szalagig (2009), az eddig legdecensebb és legepikusabb műig: Németországba visszatérve a mindenkori fasizmus és terrorizmus gyökereit kutatja egy I. világháború előtti protestáns faluközösségben, miközben arról mesél, milyen veszélyes, ha egy ideológia kizárólagossá lesz.

Az idő vasfoga és a trendek nem fognak Hanekén, ő marad a szerzői filmnél, és továbbra sem hajlandó ipari termékként tekinteni filmjeire, ahogy - saját bevallása szerint - agyalágyult, homogén egységnek sem tekinti a nézőit. Ebből adódóan az eddig felsoroltak közül minden felróható neki: sokkol, erőszakos, hatásvadász és nem fejezi be filmjeit, azaz úgy fejezi be, hogy nekünk még hozzá kell tenni a magunkét. Úgy hírlik, a jövőben is ezt az epikus fonalat gombolyítaná tovább, biztos megtetszett neki. Így túljutván a félelem, az erőszak és a bűn feszegetésén, Isabelle Huppert és Jean-Louis Trintignant főszereplésével az öregség boncolgatására készül. Az eddigi számadatok fényében erre ugyan három évet minimum várnunk kell - de teljességgel nem zárható ki, hogy mégis megéri...

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.