A gnaua kifejezés, amelyet angolul gnawának, franciául gnaouának írnak, alapszinten a Szaharától délre fekvő területekről Marokkóba hurcolt rabszolgák leszármazottainak - a gnauiknak - a közösségét jelöli. Így nevezik azonban a hagyományrendszerüket, kultúrájukat is, amelyben ősi, animisztikus elemek fonódnak össze a muszlim hitvilággal. Ez a tradíció, melyből a zene bizonyos mértékig kivált, és önálló pályán halad tovább, különféle szertartások keretében nyilvánul meg. Van olyan, amelyik egy egész misztikus teremtéstörténetet jelenít meg, ahol állatot áldoznak, varázsolnak, a ruhadarabok különféle színei pedig fogalmakat és tulajdonságokat jelenítenek meg. Máskor a szó szerint végkimerülésig tartó tánc, a transz így létrejött állapota nem kevésbé misztikus gyógyító eljáráshoz kapcsolódik. És mindezt aláfesti a zene, amelynek feszült, vibráló monotóniája már a hatvanas években fölkeltette annak a nemzedéknek az érdeklődését, amely a tudattágítás reményében amúgy is vágyott úti célként tekintett Marokkóra. Ma már - főleg Franciaországban - számos, a világzene rugalmas fogalma alá sorolható zenekar használja a gnaua zene motívumait és hangszereit. Múlt szombaton viszont az eredetit hallgattuk a Trafóban, a műfaj legjelesebb képviselője és zenekara előadásában.
*
Magyar Narancs: A gnauák ősei rabszolgaként érkeztek Marokkóba. Maradt ennek valami nyoma a mai helyzetükben?
Mahmoud Gania: Igen, Maliból, Guineából jöttek, de ez nagyon régen volt. Vannak olyan számaink, amelyek a rabszolgaság idejét idézik, de a mai társadalomban ez már nem érezhető.
MN: Vannak még külön élő gnaua közösségek, vagy már teljesen beolvadtak?
MG: Egy-két falu van még, ahol csak gnauák élnek - amit játszanak, az egyfajta "dobos" gnaua zene, nem ez, amit gembrin (mély hangzású pengetős hangszer tégla alakú dobozzal, három húrral - K. T.) játszanak.
MN: A gnaua zene eredetileg egyfajta összetett rituálé része.
MG: Mi még a hagyományos gnaua zenét játsszuk, aminek vallási tartalma van, istenhez, a prófétákhoz, az emberiséghez szólunk. De ma már vannak olyan gnaua zenék, amik egy kicsit "elmodernesedtek", behozták a szaxofont, a basszusgitárt. Van tehát egyfajta fúzió az európai zenével, az elektromos hangszerekkel, és itt már olyan számok is vannak, amelyek egyáltalán nem a vallásról szólnak, hanem hétköznapi témákról, szerelemről, társadalmi problémákról.
MN: Hogyan fogadják ezt a gnaua közösségek idősebb tagjai, a régi maalemek, azaz mesterek?
MG: Soknak közülük ez egyáltalán nem tetszik, de ebből a szempontból jót tett például az a fesztivál, amit évente rendeznek meg a városunkban, Essaouirában, ahol egyes mesterek akarata ellenére a szponzorok és a szervezők megkövetelik, hogy a gnaua zenészek mellett európaiak, amerikaiak is fellépjenek.
MN: Hogyan lehet megszerezni a maalem címet? Bele kell születni?
MG: Ez a hagyományos útja, hogy az ember gnaua családból származik, és az apja, a nagyszülei is mesterek és gyógyítók. De vannak nem gnauák is, akik megtanulnak játszani, és akik akár negyven évig is gyakorolnak, mire azt mondják rájuk, hogy maalem.
MN: Ez attól függ, hogy milyen jól játszik az illető?
MG: Ott kezdődik az egész, hogy nagyon jól kell tudni kezelni a krakebet (a két végén kerek, félgömb alakban bemélyedő, kovácsolt fémből készült és marokra fogható fémlappár, ennek a csattogtatása adja a gnaua zene alapritmusát - K. T.). Éveken át kell gyakorolni. Utána jön a gnaua tánc, aztán a nagydob, végül pedig a gembri. Ezt az utat én is végigjártam. Húsz éven át tanultam az apám mellett.
MN: Van valami szertartás vagy vizsga, ahol mesterré minősítik az embert?
MG: Ez egy ritulális szertartás, amely körülbelül száz évvel ezelőtt alakult ki. A nagy gnaua mesterek hatalmas lakoma keretében összeülnek, főleg kuszkuszt esznek zöldségekkel. A maalemjelöltnek előttük kell játszania. 'k döntik el, hogy megkapja-e ezt a címet, vagy még tanulnia kell.
MN: Ön hányszor próbálkozott?
MG: Sokszor. Tizenkét éves koromban kezdtem a krakebbel. Nagyon nagy gnaui családban nőttem föl, ahol az anyám hagyományos gyógyító volt, és rendszeresek voltak a transzestek, ahol apám játszott, anyám pedig gyógyította a betegeket. És amikor húsz év után átadta apám a gembrit, hogy mostantól én játsszak rajta, még mindig nem voltam maalem.
MN: Ezek a szertartások meghatározott ünnepekhez kapcsolódnak, vagy esetlegesen, kedv és megbeszélés szerint rendezik őket?
MG: Nem kapcsolódnak a naptárhoz, bármikor lehetnek transzesték. Vannak olyan alkalmak is, amikor a jelenlévők ájulásig táncolnak, amihez rituális birkavágás és egy hagyományos szertartás kapcsolódik, de ezeket ugyancsak a résztvevők kedve szerint, nem pedig valamilyen naptári rendszer alapján tartják.
MN: Elég régóta kapcsolatban áll jól ismert európai és amerikai zenészekkel, például Carlos Santanával.
MG: Igen, 92-ben játszottam Carlos Santanával, Casablancában. Fogyatékos, mozgássérült gyerekek támogatására rendeztek jótékonysági koncertet, ahol ő is részt vett. Érdeklődni kezdett, hogy milyen típusú zenék vannak Marokkóban. Meséltem neki a gnauákról, kíváncsi volt rájuk. Aztán vacsora közben megint beszélgettünk, elkezdtünk együtt játszogatni. Én már a hetvenes évek óta hallottam róla, de végül úgy léptünk föl együtt, hogy egyetlen próbánk sem volt előtte.
MN: Jut ideje arra, hogy otthon, hagyományos körülmények között is zenéljen?
MG: Azt soha nem fogom abbahagyni. Öszszegyűlni valakinél egy transzestére, mondjuk vagyunk vagy tízen, és egész este csak játszunk és játszunk. Hiába vannak nagy koncertek, nemzetközi közönséggel, ez az, ami a miénk.
MN: Transzba lehet hozni a külföldi közönséget?
MG: Hogyne, például Párizsban, igaz, ott sok marokkói él. De a legérdekesebb az volt, amikor Japánban egy koncerten egyszer csak az egész közönség táncolni kezdett, és valóban transzba esett.
A tolmácsolásért köszönet Younes El Keratnak.
