Simon Morrissey: A British Council kért fel, hogy egyik munkatársukkal, Colin Ledwithtel hozzuk létre ezt a kiállítást. Ugyanis egészen addig a legtöbb kiállításuk résztvevői a legnagyobb brit sztárművészek voltak, és őket exportálták külföldre. Rájöttek, hogy ezek a kiállítások a brit művészeti szcéna egy kis töredékét mutatják csak be, és számos roppant érdekes és magas színvonalon dolgozó művész munkája külföldön kevésbé jelenik meg, pusztán azért, mert kereskedelmi értelemben ezek a művészek kevésbé sikeresek. A British Council a művészeti folyóiratokban megjelent cikkeimből ismerhette érdeklődési területemet. Amikor a British Council felkért, tudta, hogy nem a legkézenfekvőbb neveket fogom választani.
MN: Hogyan lettél kurátor? Jártál ilyen kurzusra az egyetemen, vagy művészettörténetet tanultál?
SM: A helyzet az, hogy leginkább a véletlenen múlt. Családi hátteremet tekintve nem származom kimondottan művészi közegből, bár gyerekkoromban művész vagy történetmondó szerettem volna lenni. Az édesanyám viszont azt mondta, hogy szerezzek előbb egy "rendes" diplomát, és utána foglalkozhatok a művészettel. Ezért aztán először történelmet tanultam az egyetemen, majd kultúraelméletet. Az egyetem közelében, Birminghamben volt az Ikon Gallery. Először teremőr voltam, majd részt vettem a kiállítások építésében. Mikor lediplomáztam, szerettem volna többet foglalkozni a kiállításokkal, de Nagy-Britanniában legalábbis éles határ húzódik a galériákban a pénzügyekkel, az adminisztrációval, a sajtóval, a marketinggel foglalkozók és a kurátorok között, és ezért megoldásként elkezdtem cikkeket írni a művészeti folyóiratokba. Mikor láttam, hogy az Ikon Galleryben nem jutok előbbre, elmentem a londoni Matt´s Gallerybe dolgozni, ahol gyakorlatilag az igazgatón kívül én voltam az egyedüli alkalmazott, ezért aztán mindennel foglalkozhattam, amihez kedvem volt. Az írást emellett is folytattam, de közben rengeteget tanultam, és nagyon sok emberrel ismerkedtem meg. 1999-ben eljöttem a Matt´sből, úgy, hogy addigra kidolgoztam egy független kiállítás koncepcióját, és összeszedtem rá a pénzt is.
MN: Magyarországon sokan úgy vélik, hogy először az intézményi struktúra minden egyes elemét kell kiépíteni, az majd magával hozza a népszerűséget. Te mit gondolsz erről?
SM: Amikor külföldiekkel beszélek, akkor mindig előkerülnek a legismertebb nevek és jelenségek a brit szcénából: a Goldsmith College, Charles Saatchi, a híres művészek stb. De van egy másik példa egy olyan művészeti szcénára, amelyet teljes egészében az abban részt vevők teremtettek, egyfajta csináld magad-etika alapján. Amikor tizenéves voltam, mindenki popsztár akart lenni, vagy híres író. Összeállsz a barátaiddal, és csinálsz egy zenekart, együtt játszotok, és elmentek más zenekarokat is meghallgatni. Ez nagyon erősen jelen van Glasgow-ban olyan művészeknél, mint Douglas Gordon vagy Ross Sinclair és az ő generációjuk tagjai. ´k azt mondták, hogy nem mennek Londonba, otthon, Glasgow-ban akarnak valamit csinálni. Elkezdték egymás tevékenységét támogatni, egymás munkáit figyelemmel kísérni, egymás munkáiról írni. Ahhoz, hogy kialakuljon egy művészeti szcéna, élet kell, emberek kellenek, akiknek vannak elképzeléseik, ötleteik, és beszélgetni akarnak a kortársaikkal, legyenek azok művészek vagy "hétköznapi emberek".
MN: Gondolom, a popsztároktól nem kizárólag a munkamódszereiket irigyelték meg a képzőművészek.
SM: Igen, a generációm tagjai úgy nőttek fel, hogy látták a tévében a popsztárokat. Manapság a kortárs brit képzőművészet is rendelkezik hasonló sztárokkal, mint például Damien Hirst, Tracey Emin és társaik. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes anekdotám. A minap este mentem haza a buszon. Olvasni akartam, de fél füllel az előttem ülő két, 15 év körüli fiatal beszélgetését hallgattam a Pulpról és Jarvis Cockerről, aki közel áll a brit kortárs művészeti szcénához. A lány így szólt a fiúhoz: "Sose találod ki, hogy mi történt velem tegnap este! Bejutottam a Pulp-koncert utáni buliba, és tudod, kivel ismerkedtem meg?" "Kivel, kivel?" - kérdezte a fiú. Azt gondoltam, magát Jarvis Cockert vagy más hasonló popsztárt említ majd, de ő azt mondta: "Tracey Eminnel!"
MN: Térjünk vissza a mostani kiállításhoz. Honnan jött az ötlet, hogy kizárólag videók szerepeljenek?
SM: Ez a British Council felkérésében szereplő kritérium volt. Most fordult elő velem először, hogy műfajilag meg volt kötve a kezem. A videó azért érdekes, mert nagyon sok ember - nem művészek - számára is technikailag hozzáférhető, ezért képileg a kiállításlátogatók közelebb érzik magukhoz ezeket a műveket, mert egy olyan szituációt teremtek meg a kiállításon, amely nagyon hasonlít az otthoni tévénézési szokásaikhoz. Tartalmilag is olyan műveket válogattam össze, amelyek a hétköznapi életből inspirálódnak, a hétköznapi és a művészet kapcsolatával foglalkoznak valamilyen aspektusból.
MN: A kiállítás címe azonban egy korántsem hétköznapi szituációra utal.
SM: A repülőgépeken található fekete dobozzal kapcsolatban meglepődve tapasztaltam, hogy az emberek kizárólag a drámai pillanatokkal hozzák ezt a szerkezetet kapcsolatba. Azzal, hogy ez a tárgy a csodával határos módon túléli a katasztrófát. Végeztem egy kis kutatást a fekete doboz működéséről, és azt láttam, hogy a doboz azért rögzíti a drámai pillanatokat, mert a repülés teljes ideje alatt részleteket rögzít az eseményekből. Normális körülmények között és az esetek túlnyomó többségében ezek az események - és így a rögzített anyag is - teljesen banálisak és unalmasak. Akkor lesz érdekes és drámai, ha történik "valami". Így számomra a fekete doboz egyfajta metafora arra, amit a kiállított művészek is csináltak a videóikkal: számtalan banális és unalmas pillanatot vettek fel és mutatnak be, de csak így, együtt rögzíthették a drámaiakat is.
Tímár Katalin
Black Box Recorder - a British Council utazó kiállítása; megtekinthető a Stúdió Galériában (Budapest V., Képíró u. 6.) május 13-ig 14 és 18 óra között
