Színésznô, akire nagyon nehéz romantikus szerepet osztani, hiszen majdnem egy fejjel magasabb, mint Hollywood hôsszerelmesei (na jó, Schwarzeneggernél csak hat centivel). Ahhoz, hogy a nagyközönség elvárásainak megfelelôen egyáltalán leállhasson a kamerák elôtt, mondjuk, Michael Douglasszel csókolódzni, minimum két kissámlit kellene a derék amorózó talpa alá szuszakolni, ami nemcsak macerássá, de veszélyessé is tenné a mutatványt. (Bogart egyszer a bokáját ficamította ki, amikor leesett a sámliról Lauren Bacall-lal vívott csókcsatája közben.) Nem csoda, hogy Sigourney Weaverhez mozgóképes pályafutása során gorillákon (Gorillák a ködben), átjárható testű, de annál gennyesebb asztrállényeken (Szellemirtók I-II.) és egy bolygónyi mindenre képes sav- és tűzálló idegenen kívül (Alien I-II-III.) igazából nem került közel senki.

Magyar Narancs: Mondják, hogy A halál és a lányka fôszerepe érzelmileg eléggé megviselte. Nem ijedt meg, amikor elôször elolvasta a Tökéletes másolat forgatókönyvét? Nem elég, hogy kétszer is megpróbálják megölni, ráadásul végletesen sérült egyéniséget is játszik.

Sigourney Weaver: Igazából vígjátékot szerettem volna következô filmemnek A halál és a lányka után, aztán így alakult. Egyszer csak ott volt a kezemben ez a forgatókönyv, és én máris gyôzködtem magam: miért ne vállalnám el, hiszen a szerep jó, hihetetlenül feszült a sztori, ráadásul Holly Hunter lesz a partnerem. Ez volt az egyik oldal. A józan eszem viszont mást súgott: vigyázat, ez már megint az erô sötét oldala! Épp eleget küzdöttem, hogy lerúgjam magamról az Alien-filmek skatulyáit. Végül meggyôztem magam: a vígjáték még várhat. És tessék, elárulom: legközelebb Hófehérke gonosz mostohája leszek.

MN: Mindig a mostohába voltam szerelmes.

SW: Már tényleg szeretnék egy vígjátékot.

MN: Egy pszichiáter szerint azért veszélyes jó színésznek sérült vagy beteg pszichéjű figurát alakítani, mert a pszichikai defektusok megformálásakor nincsen dublôre az embernek. Mennyire húzta mélybe Helen Hudson szerepe?

SW: Szerencsére Helen "csak" beteg és nem ôrült. Megpróbálták megölni, sokkot kapott, agorafóbiája lett, és még iszik is. Az agya kristálytisztán működik. A hatodik napon már Helenként gondolkodtam. Ettôl kezdve az jelentett problémát, hogyan viseljem el a stábot magam körül. Ahogy haladtunk elôre a felvételekkel, egyre inkább távolodtam a valóságtól, és a végén - amikor ki kell mennem a lakásból - tényleg rám zuhantak mindazok a félelmek, amik Helenre. Mindehhez még hozzájött, hogy kétszer próbálnak meg ugyanazzal a módszerrel eltenni láb alól a filmben.

MN: Ön szerepe szerint sorozatgyilkosságokra szakosodott kriminálpszichológus. Civilben is osztja Helen Hudson véleményét, mely szerint a hasonló bűnök elkövetôit életük végéig orvosi megfigyelés alatt kellene tartani az elhúzódó, drága és céltalan kivégzési procedúra helyett?

SW: Úgy gondolom, hogy a "szemet szemért" elv felett eljárt az idô, és nem hiszem, hogy bármire is megoldást jelentene a halálbüntetés. Az biztos, hogy nem rettent el egyetlen potenciális gyilkost sem. Aki ölni akar, az ölni fog, történjék bármi. Amikor Jeffrey Dahmert kivégezték, az emberek örömünnepet ültek, mert elhitték, hogy személyével a gonosz is elköltözött a földrôl. Ez butaság.

Sokkal inkább érdemes lenne viszont elgondolkodni azon, hogy egy gyilkos indíttatásában mekkora szerepet játszik a környezet és a média. Egy ilyen végsôkig elfojtott és frusztrált társadalomban, mint az amerikai, nagyon sok múlhat a televízión. Azzal, hogy a tévé szinte egyenesben számol be a gyilkosságokról, óhatatlanul is azt kockáztatja, hogy nem elrettent, hanem tippeket ad. Nemrég egy hírműsorban szó szerint hallottam az alábbi fordulatot: "a gyilkos ott követett el hibát...", majd részletesen elmondták, mit kellett volna tennie, hogy tökéletes bűntényt követhessen el. Gondoljuk végig ezt a szöveget egy feltűnésre vágyó ámokfutó szempontjából. Persze azt sem állítom, hogy valamennyiünkben sorozatgyilkos rejtôzik, de felháborítónak tartom, ahogyan a média kezeli az ilyesfajta információkat. Sokan a filmeket hibáztatják azért, hogy most mindennél olcsóbb az emberélet, mondván, tele vannak erôszakkal és népszerűsítik a gyilkolást, de ez nem igaz. A filmekben - akárhogy is nézzük ôket - az erôszak, mivel színész követi el, mindig stilizálva, ezért elidegenítve jelenik meg. Azzal viszont, ha a tévében bemutatunk egy kézikamerával készített videófelvételt arról, ahogyan valaki lelövi a feleségét, pont a keretet tüntetjük el, és arról gyôzzük meg a nézôt, hogy amit lát, az igenis lehetséges, tehát elkövethetô.

MN: Ha nem játszik, mit csinál?

SW: Van egy filmes cégem, a Goat Cay Productions, amelyet férjemmel irányítunk. Amikor létrehoztuk, elsôsorban az írókat szerettük volna több és minôségileg jobb munkához juttatni. A New York-i színházak körül összpontosuló szerzôk tehetségesebbjét akartuk valahogy Hollywood felé lökdösni. Mindenkinek haszna lett volna ebbôl: a filmeseknek eredetibb történetek, az íróknak a pénz. Most, öt év után, amikor még mindig a "lökdösésnél" tartunk, ez egy kicsit bonyolultabbnak látszik, mint gondoltuk, de nem adjuk fel. Jelenleg tíz, általunk hozott forgatókönyvön dolgoznak Hollywoodban, de így is rengeteg tehetséges író kallódik el.

MN: Mivel foglalkozott, mielôtt sikeres színésznô lett volna?

SW: Sikertelen színésznô voltam, de annak nagyon szerencsés. Egy barátom írt nekem egy darabot, amivel megmutathattam, mit tudok, aztán már csak dolgozni kellett. Rengeteget, de mindig is nagyon szívesen játszottam színházban, sokkal szívesebben, mint filmben. Kezdetben egyenesen utáltam filmezni. Ez még A nyolcadik utas... alatt volt: képzelje el, hogy naphosszat egy zöld vászon elôtt áll és egy képzelt szörnyeteg elôl menekül. Minden, ami látható volt a filmen, ott a helyszínen egyedül Ridley Scott fejében létezett.

- szecsô -