Magyar Narancs: Úgy mondják, az első világháború volt az utolsó olyan, amit úriemberek vívtak. Nem túl megbocsátó így?
Christian Carion: Az emberölés sosem volt az úriemberek sportja. A film a háború első évében játszódik. Öt hónappal vagyunk csak a háború kitörése után, az utolsó pillanatban, amikor a szembenállók még úriemberhez méltóan bánhattak egymással. Egy évvel később már harci gázokat vetettek be, teljesen új ölési technikákat alkalmaztak. 1914-ben viszont még lehetséges volt, hogy a szemközti lövészárkokban harcolók kezet rázzanak. Az egyik ilyen kivételes pillanatról szól ez a film is. Karácsony volt, az egymástól alig néhány száz méterre gubbasztó katonák csokoládéval és alkohollal a kezükben kimásztak a lövészárkokból. A háborúnak abban a pillanatban lőttek.
MN: Semmit sem szépítettek a drámai hatás kedvéért?
CC: A tényeken semmit sem változtattunk. A focimeccs, az énekesnő, a karácsonyfa - még a lövészárkok között ingázó macska is - mind valós részletek. A francia bemutató alkalmából a Canal Plus felkért, hogy készítsek dokumentumfilmet a történtekről. Képzelje, a film hatására sorra kerültek elő a családi archívumokból a déd- és ükapák fényképei, amelyek ugyanebben az időben készültek. A beküldött képekből pedig világossá vált, hogy nem egy elszigetelt jelenségről van szó, hanem később, 1916-ban és 1917-ben is akadtak példák az ilyen spontán fegyverszünetekre.
MN: Annyiban tehát mégis igaz a mondás, hogy hasonló esetekre a későbbi háborúkban már nem kerülhetett sor.
CC: Az első világháborúból még hiányzott az ideológia. Az egyetlen cél a területszerzés volt. A rasszizmus nem volt része még a napiparancsnak. A német katonáknak például zsidó parancsnokuk van, amiből jól látszik, hogy az antiszemitizmus sem volt még kötelezővé téve.
MN: Ez mind szép, de azért az ön filmjében is megjelenik az uszító, háborús propaganda.
CC: Mint minden, ez is már az iskolapadban kezdődött. A francia gyerekek a reváns légkörében nevelkedtek, az iskolában is csak azt hallották, hogy Elzász-Lotaringiát vissza kell venni a németektől. Persze a németekben is kellő előítéletek éltek, nem is annyira a franciák, mint inkább az angolok iránt. Õket leginkább az bántotta, hogy kimaradtak az afrikai gyarmatok leosztásából.
MN: Hol találta a történetet?
CC: Észak-Franciaországban születtem, az egykori front földjén. Apámnak gazdasága volt itt, s az itteni földek még őrzik az első világháború emlékét. Nincs olyan nap, hogy ne kerülne elő valami a föld alól. Aki itt él, annak még mindig a szeme előtt van a háború. Nyilván ezért is érdekelt annyira a korszak. Rengeteg témába vágó könyvet elolvastam, s az egyikben találtam a karácsonyi fegyverszünet történetét. Annyira fantasztikusnak tűnt, hogy amíg nem láttam a bizonyítékokat, komolyan kételkedtem a hitelességében. Miután bebizonyosodott, hogy igaz történet, azonnal elhatároztam, hogy filmet készítek belőle.
MN: Mind ez ideig nem rendezett játékfilmet.
CC: Eredeti szakmám szerint vízmérnök vagyok. Apám, aki világéletében a földeken dolgozott, rendes szakmát akart nekem. Dolgoztam is a szakmában, tíz évig kerestem a vizeket. Közben persze arról álmodoztam, hogy filmrendező leszek. Amikor csak tehettem, a szabadságaim alatt például, rövidfilmeket készítettem, de hivatalos keretek között sosem tanultam filmrendezést. Korábban kijártam a profik forgatásaira is, és próbáltam ellesni a bevett technikákat. Hát így kezdődött.
MN: A nagy ábránd ugrott be a filmje láttán...
CC: Renoir az isten, A nagy ábránd pedig hibátlan remekmű. Nyomasztó lett volna valami hasonlóra vállalkozni. Az ismert filmes előzmények helyett inkább Raymond Bernard Les croix de bois című, 1932-ben készült filmjéből készültem, azt frontot megjárt katonákkal forgatták.
Fegyverszünet karácsonyra
Skót dudára, német operára és francia pezsgőre hangszerelt jóféle tündérmese ez, amelyet maga az élet produkált, noha úgy fest a dolog, mintha Keleti Márton rendezte volna A tizedes meg a többiek dallamaira. Carionnak mázlija volt, hogy elsőnek talált e nagyon is filmszerű háborús epizódra, az pedig már mindannyiunk közös mázlija, hogy korrekt giccset, míves képeslapot rendezett belőle. Pelyhedző állú uniós sztárjaink legjobbjai jöttek össze, hogy méltóképpen emlékezhessünk e kivételes pillanatra, midőn egy szépséges dán szoprán hangja verte fel a háború fagyos csendjét, s hozta közel az egymás legyilkolására kirendelt feleket. Megtörtént? Így történt? Õszintén szólva édes mindegy. Így se, úgy se hisszük, így is, úgy is jó lenne hinni benne. Ember embernek barátja? Megtörtént meskete az egész, semmi több. Foci a senkiföldjén? Szép-szép, de ugyanúgy semmi értelme, mint Voltaire szavainak. Nem értek egyet önnel, uram, de kész vagyok meghalni azért, hogy szabadon elmondhassa véleményét! - mondta sok száz éve a mester, és mit értünk vele? Oly magasra tette a lécet, hogy - foci ide vagy oda - azóta sem sikerült megugrani.
Az SPI bemutatója
