Az amerikai független rock kilencvenes évekbeli sztárcsapata, a Pavement évekkel ezelőtt lehúzta a redőnyt, csúcslemeze, az 1995-ös Wowee Zowee újrakiadása kapcsán azonban lehetőségünk nyílt pótolni az eleddig elmaradt Narancs-interjút. A másoddobos Bob Nastanovich közel tíz év távlatából értékelte a zenekar karrierjét.
Magyar Narancs: A kiadótoktól tudom, hogy magyar származású vagy.
Bob Nastanovich: A szüleim tényleg Magyarországról vándoroltak ki, egy kis faluból, de nem sokat tudok a gyökereimről. Az biztos, hogy gyerekkoromban gyakran volt nálunk "khaposztá" ebédre.
MN: Az egyik első emlékem a Pavementről egy korai fotó az NME-ben, amin Stephen Malkmus gitáros-énekes egy Budapest feliratú pólót viselt. Azóta gyanakszom valamiféle rejtélyes magyar kapcsolatra.
BN: Ennyi a rejtély. De a póló ettől független, Stephen kilencvenegyben egy ideig Európában bóklászott, akkor vásárolhatta.
MN: A kilencvenes években ti voltatok "az" indie-zenekar. Mi a véleményed manapság a rengeteg fiatal gitárzenekarról?
BN: Alig pár év telt el, de minden megváltozott. Õrület, mennyi új zene van. Gondolom, az internetnek és a myspace-nek is köszönhető mindez.
MN: Érzed a Pavement hatását a fiatalokon?
BN: Megmondom őszintén, egy ideje már elvesztettem a fonalat. De biztosan hatottunk néhányukra, elvégre akkoriban voltak a fogékony életkorban. Eleinte a Coldplayről is azt mondták, hogy minket utánoznak. A Blur nem is csinált titkot belőle. De ez egy ilyen műfaj, mindenki másolja kicsit a kedvenceit. Minket a The Fall emlékzenekarának csúfoltak, nem is alaptalanul.
MN: A Wowee Zowee a harmadik lemezetek volt, már határozott saját karakterrel.
BN: Akkoriban vált belőlünk igazi zenekar. Nem mondanám, hogy profik voltunk, de már volt némi tapasztalatunk. Ennek ellenére a Wowee Zowee kevésbé lett sikeres, mint az első kettő, mert nem voltak rajta kiugró slágerek. Egy kusza lemez volt, még magunkhoz képest is, és jó hosszú. Mégis azt hiszem, akkor hoztuk a legjobb formánkat.
MN: A Pavement Exile on Main St.-je.
BN: Ugyan már, elpirulok. De való igaz, a megjelenéskor elég gyatra volt a fogadtatása, azt hiszem, a kritikusoknak akkor lett elegük belőlünk. Később viszont igencsak beérett, sokat játszottunk róla koncerteken évek múlva is, és gyakran mondják, hogy a legjobb munkánk.
MN: Elegük lett belőletek? Európában a sajtó a lábaitok előtt hevert, különösen a brit.
BN: De itthon más volt a helyzet. Azt várták tőlünk, hogy betörjünk az élvonalba, drukkoltak is nekünk, és amikor meghallották ezt a nyúlós, zavaros lemezt, lemondtak rólunk. Kicsit talán meg is voltak sértődve, amiért nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket.
MN: És nem voltatok hajlandók megkomolyodni, pedig a grunge hazájában akkoriban egyáltalán nem volt divat a hülyülés.
BN: Így igaz, külföldön viszont tényleg nagyon nyomtak minket, rengeteget turnéztunk Európában, Ausztráliában és a Távol-Keleten. A kilencvenes években furcsa módon mindenhol szerették az amerikaiakat. Clintonnal szimpatizált a világ, ezért hálás dolog volt amerikai zenekarként külföldön játszani. Bele sem merek gondolni, milyen lehet ma egy világ körüli turné. Attól tartok, rémálom. Amikor először jártunk Európában, még az öreg Bush volt az elnök, és emlékszem, állandóan a kormány politikája miatt kellett magyarázkodnunk, pedig nem különösebben érdekelt minket a politika. Amolyan lötyögős, röhögős emberek vagyunk, az igazat megvallva a rockbizniszt sem tudtuk komolyan venni soha.
MN: Az amerikai közönség nem mindig díjazta ezt a hozzáállást. A Lollapalooza fesztiválon, épp a Wowee Zowee évében, jól lezavartak titeket a színpadról.
BN: Biztosan bénák voltunk. Annak idején az összes példaképünket kis klubokban láttuk, és mi is mindig klubokban játszottunk, a fesztiválok sohasem mentek nekünk. A fesztiválon akkor Sinéad O'Connor következett utánunk, és még ő is dögösebb show-t csinált.
MN: Gondolom, az sem tett jót a lollapaloozás fogadtatásotoknak, hogy a Crooked Rain, Crooked Rainen olyan menő rockcsapatokon gúnyolódtatok, mint a Smashing Pumpkins és a Stone Temple Pilots.
BN: Mert rászolgáltak. Halálkomolyan vették magukat meg a szomorúságukat, és a közönségüket is jól elszomorították. Pedig a rock'n'roll elsősorban mulatság, mi legalábbis mindig annak tartottuk.
MN: Manapság viszont, ha az amerikai sajtó a kilencvenes évekre emlékezik, a legfontosabb lemezek listáján garantáltan ott szerepel az első tízben a...
BN: A Slanted and Enchanted! Esetleg a Crooked Rain. A Slanted számomra kimondottan a foglyává vált a kornak, amikor született. Annyira kilencvenkettő, hogy az már fáj. A Crooked Rain dettó. Jók a számok, de a hangulat, meg ahogyan szól, nagyon ósdi. Olyanok nekem, mint az R.E.M. Reckoningja vagy a Daydream Nation a Sonic Youthtól. Annak idején el voltam ájulva azoktól a lemezektől, de most már képtelen lennék meghallgatni őket. Azt hiszem, hogy a Wowee Zowee bizonyult a leginkább időtállónak a termésünkből, meg talán a Terror Twilight.
MN: A Terror Twilight megjelenése után nem sokkal váratlanul mégis feloszlottatok. Rátok ijesztett az ezredforduló?
BN: Nevetni fogsz, de tényleg gondoltunk rá. A kilencvenes évek zenekara voltunk, minek nyaggattuk volna tovább a közönséget? És el is fáradtunk, sokat koncerteztünk, elég volt. Stephen úgy döntött, legyen vége.
MN: Nekem mindig úgy tűnt, hogy Scott Kannberg a különc a csapatban, a mogorva gitárhős, a ti Ritchie Blackmore-otok. Azt hittem, ő unta meg.
BN: Végül is ők ketten voltak a górék, de Stephen volt a főgóré. Váltani akart, és úgy érezte, hátráltatjuk. Jobb zenészeket akart, teljes joggal. Új zenekart szervezett a saját neve alatt, Scott pedig megalakította a Preston School of Industryt. Én a Pavement után turnémenedzserkedtem még egy kicsit Stephen mellett, azután meg a Silver Jewsnál.
MN: Legújabban viszont lovakat tartasz, ha jól hallottam.
BN: Igen, van kilenc lovam. Versenylovak, imádom őket.
MN: Ezek szerint van élet a rock'n'rollon túl?
BN: Ne mondd, hogy nem tudtad.
