A lóvágóhíd gépei mellett - Klimó Károly festőművész

  • Váradi Júlia
  • 2005. július 14.

Film

Az 1936-ban, Békéscsabán született művész 2005-ben vehette át a Herder-díjat. Az indoklás egy része szerint: "a hetvenes évek óta intenzíven dolgozott kultúra-közvetítőként a kelet-nyugati kapcsolatok ápolásán a kortárs képzőművészet terén".
Az 1936-ban, Békéscsabán született művész 2005-ben vehette át a Herder-díjat. Az indoklás egy része szerint: "a hetvenes évek óta intenzíven dolgozott kultúra-közvetítőként a kelet-nyugati kapcsolatok ápolásán a kortárs képzőművészet terén".

Magyar Narancs: A Herder-díj átadásakor, az elegáns bécsi ünnepségen szép laudációt szoktak mondani. A fentieken kívül nyilván más is elhangzott.

Klimó Károly: Igen, a másik indok - szerényen mondom - szakmai volt.

MN: Egy kicsit azt hallom ki a válaszából, mintha nem lenne meggyőződve arról, hogy megérdemelte ezt a nagyon rangos európai el-ismerést.

KK: Minden díj viszonylagos. De azért megnyugtat, hogy a díjat független nemzetközi zsűri ítéli oda, nem fogadnak el külső ajánlásokat sem Magyarországról, sem máshonnan. Ugyanakkor persze bárkinek lenne oka zavarba jönni az eddigi díjazottak listáját látva, amelyen olyanok szerepelnek, mint például az első magyar Herder-díjas Kodály Zoltán vagy Illyés Gyula, később Esterházy Péter, Kertész Imre és Konrád György.

Messziről, Kaposvárról indultam, ahol elég sok minden igen nagy hatást tett rám. Például az, hogy ott élt korábban Rippl-Rónai, és hogy ezt a tényt valamiért szerencsére ott nagy becsben tartották. Akármennyire is megfoghatatlan, de valóban létezett az, amit úgy hívtak, hogy "pannon légkör", amelybe beletartozott Vaszary, Bernáth Aurél, Balázs János és még sokan, és amelyet a volt Rippl-Rónai-kúriában a fogadott fiú, dr. Martin Róbert nagyon komolyan ápolt. Én igen sokat jártam oda gimnazista koromban. De az, hogy a képzőművészet iránti érdeklődésem ki tudott teljesedni, talán annak is köszönhető volt, hogy a latin szellemű gimnáziumban nagy megértéssel támogatták azokat a diákokat, akik érdeklődtek a művészetek különböző formái iránt.

MN: Ekkor már tudta, hogy mi akar lenni?

KK: 12-13 éves koromtól kezdve pontosan tudtam, hogy képzőművész szeretnék lenni, sőt, úgy gondoltam, hogy talán elsősorban festő. Pedig egyáltalán nem tudtam festeni, de néha próbálkoztam, és amikor már nagyon szerettem volna jól tudni, akkor beiratkoztam a helyi esti festőiskolába, abban a reményben, hogy talán így felkerülhetek Budapestre, a főiskolára.

MN: Úgy tudom, ez nem sikerült rögtön. Igaz, hogy egy évet a vágóhídon töltött?

KK: Az történt, hogy ugyan a Képzőművészetire nem vettek föl, de áttanácsoltak művészettörténész szakra. Ez az ötvenes évek közepén történt, amikor Budapestet zárt várossá nyilvánították. Vagyis az itteni tartózkodási engedélyt három-havonta meg kellett újítani. Ehhez olyan munkahelyet kellett keresnem, amely ezt a tartózkodási engedélyt biztosította számomra. Két ilyen közül választhattam, az egyik a kénsavgyár volt, a másik pedig a vágóhíd. Az utóbbi mellett döntöttem, ahol szerencsére nem kellett részt vennem semmiféle mészárlásban, csak a lóvágóhíd gépeinek a karbantartását bízták rám. Emellett pedig a Dési Huber esti festőiskolában Fenyő A. Endre és Gráber Margit irányítása mellett készültem a felvételi vizsgára. Itt igen sok fiatal tehetség tanult egy időben, Gruber Béla, Melocco Miklós, Pohárnok Mihály, Sváby Lajos és még jó néhányan, akik később nem kis nevet szereztek maguknak a magyar művészeti életben.

MN: Végül is sikerült bekerülnie a főiskolára, méghozzá közvetlenül a nagy mesterhez, Bernáth Aurélhoz. Róla többen is azt mesélik, hogy túlságosan rányomta a saját bélyegét az általa vezetett művésznövendékek munkáira. Igaz ez?

KK: Ez száz százalékig így volt, sőt hozzá kell tennem, hogy Bernáth mester művészetét mindannyian nagyon nagyra értékeltük, ahogyan máig is értékeljük, de tanárként sok bajunk volt vele. Nemcsak a ránk gyakorolt erős hatás miatt, hanem mert szerettünk volna kicsit jobban kilátni a kortárs művészetre, ő viszont erősen hangoztatta elutasító, kritikus álláspontját a modern művészettel szemben. Ebben az időben, mint tudjuk, rendkívül konzervatív, dogmatikus politikai elvek irányították a művészeti életet Magyarországon. Emiatt különösen nehezményeztük, hogy a mesterünktől sem kaptunk bátorítást.

MN: Az, hogy a főiskola elvégzése után 12 évnek kellett eltelnie az első önálló kiállításáig, ezzel a hatással is lehetett magyarázható?

KK: Igen, azt hiszem, valóban az lehetett az első éveket meghatározó görcseimnek az oka, hogy rám nehezedett a konzervatív főiskolai képzés. De biztos alkatilag is különböztem a kortársaimtól, akik közül sokan hamarabb megtalálták a vészkijáratot. Én nem akartam emó-ciók nélkül, automatikusan követve a kor hívó szavát csatlakozni bármiféle nyugati mintához. Próbáltam tradíciót keresni, érzelmi azonosságokat találni. Az volt a szerencsém, hogy Szentendrére kerültem, és az ottani művésztelepen összeismerkedtem az Európai Iskola néhány ott élő képviselőjével, mindenekelőtt Korniss Dezsővel, Bálint Endrével és persze a szentendrei művészek, így Vajda Lajos vagy Ámos Imre ott őrzött életművével.

MN: Kondor Bélával is ott kötött barátságot?

KK: Egyszerre kerültünk Szentendrére, szomszédok lettünk, és nagyon fontosnak tartottam a véleményét, kritikáját.

MN: Úgy tudom, igen keményen megbírálta a maga munkáját is. Sőt úgy olvastam, hogy komoly konfliktusba kerültek. Miért?

KK: Konfliktusról nem beszélhetünk. ' nagyon őszinte kritikus volt, de soha nem rosszindulatból bírált, samikor azt mondta egy éppen aktuális munkámra, hogy ez szar, akkor az persze nem esett jól, de nagyon sokat számított. Különösen az ezt követő, éjszakába nyúló, napokig tartó beszélgetések hatottak rám igen mélyen. Szerencsére nem vagyok sértődékeny, a legkeményebb kritikák esetén is mindenekelőtt saját magamat vizsgálom fölül, és nem a kritikusra haragszom meg.

MN: Kondor elsősorban mit kifogásolt a munkáiban?

KK: Zavarosnak találta, amit csináltam, pontosan arra mutatott rá, amitől akkoriban szenvedtem. Hogy nem tudtam karaktert adni a munkáimnak. A természetelvűségnek és valamiféle, akkor már elvárt absztrakciónak a nem egyértelmű keveréke volt, amit akkor csináltam. ' erre nagyon világosan rámutatott, és ezzel sokat segített nekem. Akkor Kondor már sajnos nagyon beteg volt, mégis hamarosan igazán mély barátságba keveredtünk. A halála előtti éjszaka még felhívott, és mintha a túlvilágról érkezett volna a hangja, tanácsot adott nekem, ami mélyen belém vésődött. Azt mondta: "Mindig ellentmondani!"

Ez a mondata sokáig csöngött még a fülemben, stalán csak mostanában érzem úgy, hogy érvényét vesztette, mert ma már nincs fölöttünk olyan egységes hatalom, amellyel szemben lázadni lehetne.

MN: Tudomásom szerint - legalábbis politikai értelemben - nem tartozott a jellegzetes ellentmondók közé. Milyen volt a kapcsolata Erdély Miklósékkal és az akkori híres-hírhedett ellenzéki művészekkel, mint pl. az "Ipartervesek"?

KK: Valóban, eleinte eléggé kívül álltam az említettek körein. Erre talán az a magyarázat, hogy akkoriban nagyon el voltam foglalva azzal, hogy saját magamat megtaláljam. A műtermem magányába visszavonultan küszködtem azzal, hogy ki is vagyok én. Később, amikor aztán tanítani kezdtem, egyre közelebb kerültem például Erdély Miklóshoz, mert az én osztályomba jártak azok a fiatal művészek, akikkel ő igen szoros kapcsolatban volt. Böröcz András, aki ma New Yorkban él, Révész László László, Roskó Gábor, Gábor Áron, akikkel én is, mint fiatal tanár, nagyon jóban voltam. De én magam többnyire kerültem a manifeszt megnyilatkozásokat. Azaz nem követtem teljesen Kondor Béla utolsó tanácsát. Ugyanis arra akartam koncentrálni, hogy mindenekelőtt megteremtsek egy olyan szakmai minőséget, ami biztos talajt jelenthet számomra. Ebbe belefért a különállás, de a politikai aktivitás már kimaradt az életemből.

MN: Mennyire kellett volna féltenie az akkorra kialakult egzisztenciáját bármilyen politikai megnyilvánulás következményeitől?

KK: Hál' istennek nem volt egzisztenciám. Akkoriban ez nagyobb előnyökkel járt, mint amekkora hátránnyal. Így ugyanis nem volt mit féltenie az embernek. A főiskola esti tagozatán elnyert tanársegédi státus nekem jobban megfelelt, mint az, amit többször kilátásba helyeztek. Nem kívántam élni a lehetőséggel, hogy nap-pali tagozaton rendes tanári állást kapjak. Azt ugyanis keményebb feltételekhez kötötték volna. Én pedig fontosabbnak tartottam akkor is, hogy amit csinálok, azzal én magam maximálisan egyet tudjak érteni. Ezért aztán akadálymentesen készülhettek el azok a munkáim, amelyeket egyértelműen az akkori modern művészeti törekvések körébe lehetett sorolni.

MN: Vadas József 1983-ban azt írta a Dorottya Galériában rendezett kiállításáról, hogy "Klimó Károly most vált igazi művésszé". Sőt még azt is hozzátette, hogy Tapiés legjobb magyarországi követőjeként az elmúlás, a romlás, a tárgyi és szellemi lepusztulás egyik legpontosabb művészi megfogalmazója. Mit szólt ehhez?

KK: Jó volt ezt olvasni - jóllehet Tapiés csak rövid ideig hatott rám -, mert pontosan ez volt a szándékom, lévén, hogy a nyolcvanas évek elejére a Kádár-rendszer unalmassága, szürkesége és az abból eredő ugyancsak unalmas művészi magatartásformák nem találták meg a kitörési pontokat, eltekintve persze a kevés kivételtől. Tapiés művészete épp a korhadás, az elhalás, a romlás kifejezésére épült, amely nagyon adekvátnak tűnt azzal, amit én magam akkor éreztem.

MN: Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy a "tudata képzeletbeli múzeumában" számtalan tárgy van, amely része az életművének. Sha jól megnézzük a munkáit, valóban egy egyre bővülő leltárhoz hasonlítható talán ez a mű, amelynek darabjai a környezetünk egész tárgykultúráját felölelve reagálnak szinte mindenre, ami körülvesz bennünket. Nemrégiben rendezett is egy kiállítást a 2B Galériában, amelynek az volt a címe, hogy "Mindenművészet".

KK: Az a meggyőződésem, hogy mindenkiben szunnyad valamiféle alkotóerő, amelynek vagy sikerül utat engedni, vagy nem. A művész talán épp azért művész, mert ezt az alkotóerőt tudatossá teszi. Ezt próbáltam megmutatni ezzel a kiállítással, amelyen bemutattam néhány olyan talált tárgyat is, amelyet én művészeti értékűnek látok, még ha nem is deklaráltan mű-vészeti tárgynak tekintik. A modern művészet egyébként ma egyre inkább arra törekszik, hogy átlépje a legkülönbözőbb határokat, hogy társ- és nem társművészetekkel közösen új dolgokat hozzon létre, amelyeknek alkotóelemei között széles körben nagyon sok minden megtalálható. Nem beszélve arról, hogy a videó, az új installációs eszközök és a komputer által a tudomány határait is átlépi olykor az alkotóművész. Ugyanakkor persze én még többnyire előnyben részesítem az ecsetet és a tubusból kinyomott színeket, miközben jól látom a másfajta eszköztár gazdagságát, színességét, vonzerejét. Örülök is ennek, mert ezek segítségével egyre inkább előhívható az emberben lévő kreativitás.

MN: Mindannak ismeretében, amiről mostanáig beszéltünk, ma mire taníthatja a festőtanár a Képzőművészeti Egyetemre járó festő szakos diákokat? Az ember úgy képzeli, hogy mivel a táblaképfestészet korát szinte lezártnak tekinti a mai művészetelemzők többsége, nem lehet többé azt a tárgyat oktatni, amit úgy hívnak, hogy festészet.

KK: Nehéz helyzetben van ma minden művészetet oktató tanár. Kegyetlenül igaz az a közhely, hogy modern művészetet nem lehet tanítani. A művészet pluralizmusa azt eredményezi, hogy egy valamirevaló tanár egyetlen normális álláspontja az lehet, hogy hagyja szabadon dolgozni a hallgatóit. Mindenkit abban a stílustendenciában hagyjon gondolkodni, amelyet megtalált magának. Amit ezen túl talán mégiscsak nyújthat a művésztanár, az a személyes példa. Ha látják a hallgatók, hogy a tanár maga is aktívan és komolyan dolgozik, akkor talán megvan az a bizalom, amelyre építve esetleg lehet valamit mondani.

MN: Hát nem hangzik túl soknak, ami a tanítás esélyeit illetiÉ

KK: Annyit mindenképpen jelent, hogy azt a tudást, amelyet részben elméleti ismeretek alapján, részben gyakorlati tapasztalatokból sikerült ennyi év alatt megszerezni, igyekszik az ember átadni. Persze senki ne gondolja, hogy ez direkt módon lehetséges. Ahogy régen, amikor a tanár szó nélkül belerajzolt egy-egy hallgató munkájába.

MN: Visszautalnék arra, amit Bernáth Aurélról mondottÉ

KK: Hát semmiképpen nem úgy, hanem közvetett módon. Hiszen nagyon nehéz gyakorlati tanácsokat adni. Inkább igyekezni kell arra ösztökélni egy-egy hallgatót, hogy ő maga tudatosabban csinálja azt, amit csinál. A tanár dolga talán az, hogy ablakot nyisson a diák számára, amelyen keresztül jobban rálát saját magára.

MN: Elfogadja a maga korosztályának látásmódját ez a teljesen más alapokon gondolkodó generáció?

KK: Ezt a kérdést máshonnan kellene megközelíteni. Én abban bízom, hogy amennyiben az ő generációjuk valamelyest elfogadja a tanár életművét, akkor nem helyezkednek olyan kicsinyes álláspontra, hogy csak a saját szellemi közegükből ítéljék meg a művészeti gondolkodásmódot. És azt is nagyon fontos hozzátennem, hogy ez a viszony csak akkor jó, ha mindkét fél tud tanulni a másiktól.

Figyelmébe ajánljuk

Szabadon engedték Ilaria Salist

  • narancs.hu

Hazamehet Ilaria Salis, akit azért tartóztattak le és helyeztek előzetes letartóztatásba, mert a vád szerint utcai támadásokban vett részt Budapesten.

Sok a Vitézy és sok a bizonytalanság

  • narancs.hu

Öt órakor derül ki, hány érvényes szavazat lett érvénytelennek nyilvánítva a június 9-ei főpolgármester-választáson, ám ez sem ad majd feltétlenül megnyugtató eredményt.