"A magány riaszt a legjobban" - Kocsis Ágnes filmrendező

  • Hungler Tímea
  • 2006. május 11.

Film

Két művel (a Friss levegő nagy-, A vírus kisjátékfilm) is versenyez az idei cannes-i filmfesztiválon. Utoljára 1968-ban esett meg hasonló magyar rendezővel (Jancsó Miklóssal).
Két művel (a Friss levegő nagy-, A vírus kisjátékfilm) is versenyez az idei cannes-i filmfesztiválon. Utoljára 1968-ban esett meg hasonló magyar rendezővel (Jancsó Miklóssal).

Magyar Narancs: Simó Sándor halála után az osztályukat Grunwalsky Ferenc vette át, aki egy nyilatkozatában azt pedzegette, hogy a helyzetük jóval nehezebb, mint az első Simó-generációé volt.

Kocsis Ágnes: Feri arra célozhatott, hogy a pálya már telített fiatal filmesekkel, Simó első osztályának tagjaival (Török Ferenc, Pálfi György, Hajdu Szabolcs, Groó Diana stb. - H. T.). Tisztában vagyunk vele, hogy egy tízmilliós országban nem fog ennyi filmrendező megélni a filmezésből, nem tudunk mindannyian mindig filmet csinálni. Azt gondolom, egészséges, hogy sokan vagyunk; az nem megoldás, hogy mivel elegen vagyunk, többen már nem lehetünk. Minél többen vagyunk, annál erősebb a kiválasz-tódás, és annál inkább igyekszünk, hogy jobbak legyünk. Persze ez nem egy verseny, de inspiráljuk egymást, amitől kimagaslóbb teljesítmények születhetnek. Próbálkozunk, és próbálkozzon is mindenki - attól nem lesz jobb senkinek, hogy a másikat elzárják a lehetőségektől. A fiatal rendezők régebben alig-alig filmezhettek - az első Simó-osztálynak nagy szerencséje volt, amikor Simó kitalálta, hogy mindenki nagyjátékfilmmel diplomázzon, és volt is olyan pozícióban, hogy mindezt menedzselni tudja. A halála után a többi tanár is ezen munkálkodott. A Friss levegőt mi azért tudtuk megcsinálni, mert ingyen vagy szinte ingyen ötször annyit dolgoztunk, a producerünk, Pusztai Ferenc pedig azon a pénzen felül, ami erre az eredetileg negyedórás diplomafilmemre adott volt, állta egy nagyjátékfilm költségeit is.

MN: Legtöbb hőse a periférián mozog, a történeteiket hosszú beállításokban, lassú tempóban, fájdalmas iróniával és hangsúlyos színekben meséli el.

KÁ: Nekem egy filmben mindig a vizualitás a legfontosabb. Szerettük volna, ha a nézőben nem az kelti az elsődleges hatást, hogy a szereplők mit mondanak, hanem a képek, me-lyek színeikben, kompozícióikban úgy hatnak, mint egy festmény. Részben ezért is vannak hosszabb, kitartott képek a Friss levegőben. Nem a történet a fő - azt el tudnám mondani tizenöt percben is -, inkább hangulatokat, atmoszférát, érzéseket szeretnék közvetíteni. Nem olyan régen döbbentem rá, hogy még a kedvenc filmjeimet sem tudom rendesen elmesélni, nem emlékszem pontosan, mi történt bennük, de ha egy fotót mutatnak, felismerem. A Friss levegőben megpróbáltuk elérni, hogy a képek önálló jelentést nyerjenek, többet mondjanak el a puszta cselekménynél. Sokszor látszólag nem is történik semmi a vásznon, mégis szerintem ezek a jelenetek írják le legjobban a szereplők érzéseit, lelkivilágát.

MN: Nem tart attól, hogy a lassú tempó unalmas?

KÁ: Persze, félek tőle, de pont ez a kihívás. Még egy kicsit rövidebbre is vágtam a filmet, mint amit a gyomrom bevenne - ettől a jeleneteknek a belső ritmusa azonban nem változott. Egyébként ez biológia is. Ha valamit csak szimplán meg kell érteni, ak-kor az embert felidegesítheti, ha túl hosszúra nyújtjuk, mondván: "Jól van, értem már." Ha viszont - mint ebben a filmben - az érzelmekről van szó, lassabb kémiai folyamatok zajlanak a szervezetünkben. Ahhoz, hogy igazán át tudjuk élni azt, amit a szereplők, idő kell. Ha valaki a filmben közvetített érzelmekre nem tud ráhangolódni, unatkozni fog.

MN: A Friss levegő két főszerep-lője - egy külvárosi WC-s néni (Nyakó Júlia) és varrónőnek tanuló kamasz lánya (Hegyi Izabella) - meglehetősen feszült viszonyban áll egymással, kommunikációjuk kizárólag a Polip című maffiasorozat heti folytatásaira korlátozódik. Ön elvégezte az ELTE-t, a Színművészeti Főiskolát, járt a Római Színi Akadémiára - honnan a kapcsolódás a szereplőihez?

KÁ: Sosem csinálnék filmet magamról, még ha bizonyára bennük is vagyok valahol. Mindig az izgatott, ami a legtávolabb áll tőlem, és valamiért nagyon szeretném megérteni. Milyen lehet - mint a 18 kép egy konzervgyári lány életéből című kisfilmemben - egy monoton gép mellett állni egész nap, és remény sincs, hogy mindez megváltozzon. Számomra az emberi lét egyik legrombolóbb eleme a monotónia, ami bizonyos mértékben jelen van a mindennapjainkban is. A Friss levegő ötlete az olaszországi útjaim során merült fel - a távolsági busz menetrendszerűen megállt egy-egy nyilvános WC-nél. Miközben a többi nővel a soromra vártam, elgondolkodtam, milyen is lehet WC-s néninek lenni, az egyik leginkább lenézett foglalkozást űzni, és mindezt hogyan viselheti egy identitását kereső kamasz lány, aki emiatt szégyelli az anyját.

MN: Ez a konfliktus más miliőben is felmerülhetett volna?

KÁ: A kamaszkor, az identitáskeresés minden környezetben ugyanolyan nehéz. A szociális háttér csak annyiban volt fontos, hogy egy WC-s néni lányának - anyagi és társadalmi okok miatt - sokkal jobban kell majd küzdenie, hogy megvalósítsa, amit szeretne. A szereplőkkel látszólag nem történik semmi, hozzám mindig a szinte észrevehetetlen, teljesen átlagos emberek állnak közel. Én igenis emberi drámának tartom, ha valaki nagyon szeretne valamit, de elérhetetlenre vágyik; vagy ami még rosszabb, nem is igazán tudja, mit szeretne, csak keresgél, ettől boldogtalan, és csendben rámegy az élete. A félelem és a szorongás közül az utóbbi azért rosszabb, mert nincs tárgya. Ha tudom, hogy azért vagyok szarul, mert nincs Porschém, akkor gyűjthetek rá pénzt, és ha minden jól megy, hetven év múlva vehetek is egy Trabantot, de hogyha még azt sem tudom, mi a bajom, miért érzem magam rosszul, az összes kapcsolatomat tönkretehetem magam körül. Ami reális, azt meg tudom valósítani, de ha arra vágyom, hogy férjhez menjek Bruce Willishez, nagy valószínűséggel pártában maradok - a felnőtté válás egyik vetülete, hogy szembenézzünk a realitásokkal. Gyerekkorában az ember még összevissza képzel mindenfélét, például hogy biciklivel körbejárja a világot; a felnőttkor akkor jön el, amikor ráébred, hogy biciklivel maximum a Balatonig jut, és akkor is jól kifárad.

MN: A vírus című kisfilm virológusa (Bánki Gergely) egy rejtélyes kórokozótól fertőződik meg. A kiindulópont más, az eredmény azonban hasonló: az elmagányosodás.

KÁ: Minden filmem másról szól ugyan, de a magány tényleg közös pontjuk. Talán azért, mert ez riaszt a legjobban. Mindenki szokott magányos lenni, van, aki ideig-óráig, van, aki egész életében. Ahogy látom, a legtöbbünk élete arról szól, hogyan ne legyünk magányosak, vagy hogyan tegyünk úgy, mintha nem volnánk azok. Hogy valójában mennyire is vagy magányos, az mindig akkor derül ki, ha valami rossz történik veled, ha rosszul jön ki a lépés, ha megfertőz például egy vírus. Vajon mennyire ösztönlény az ember? Egy biológus racionális elméje azt mondja, hogy ilyenkor teljesen törvényszerű a környezet elszigetelődése: miért haljon meg kettő, ha az egyik megmenekülhet? A vírus azonban bármi lehet, ami arra készteti a körülöttünk lévő embereket, hogy elforduljanak tőlünk. Az ember ösztönösen védi a saját életét, megtörténhet, hogy otthagyja a másikat, és csak akkor megy vissza, ha az már jól van. Utána viszont már semmi sem olyan, mint előtte volt.

Neked ajánljuk