Magyar Narancs: A lemezbemutató koncert miatt jöttél haza Amerikából. Mit csinálsz ott?
Marozsán Erika: Szerződésem van egy színészügynökséggel, ezért egy éve, ha tudok, Los Angelesben vagyok. Próbafelvételekre járok.
MN: Nagy társasági életet élsz?
ME: Egyáltalán semmilyet, nem járok partikra, ahogy a filmekből az ember elképzeli az ottani színészek életét. Nem ilyen helyeken szerzek kapcsolatokat. Az ügy-nökségem rendezőkkel ismertet össze, de ezek mind hivatalos találkozások, és nekem is az a legjobb, ha egy készülő film próba-felvétele kapcsán találkozom az alkotókkal vagy a producerekkel. Sok ember dolgozik értem, és ez azt az édes terhet jelenti, hogy bele kellett vágnom ebbe a hosszúnak tűnő amerikai kalandba.
MN: Itthon sem voltál a bulvárlapok üdvöskéje.
ME: Az a tapasztalatom, hogy egy rendező nem feltétlenül a haverjával akar dolgozni, akivel egy éjszakai szórakozóhelyen együtt bulizik. Olyan csak egy volt, úgy hívták, Cassavettes. A bulvár-sajtótól próbálom távol tartani magam.
MN: Beszéljünk a lemezről. Tavaly már volt egy félhivatalos bemutatója.
ME: Akkor még nem kezdtük el a felvételeket, csak készen lettek a dalok, amelyeknek Juhász Gábor dzsesszgitáros szerezte a zenéjét, és Jónás Tamás költő írta a szöveget. Itthon is maradtam még karácsonyra, úgyhogy a Pótkulcs nevű helyen kipróbáltuk gyorsan, hogyan szólnak a dalok.
MN: Három különböző területről érkező ember dolgozott a lemezen. Régi barátságok?
ME: Gáborral négy éve dolgoztunk együtt, amikor - és itt elkerülhetetlenül előjön a sokat emlegetett Szomorú vasárnap - felkértek, hogy énekeljem el a híres számot egy filmgálán. Néhány más sanzont is átdolgoztunk, ez lett a program. A fellépésünk után megbeszéltük, hogy nemcsak újjáéleszteni, hanem írni is érdemes volna dalokat. Aztán tavaly nyá-ron Gábor felhívott, hogy úgy érzi, most jött el az ideje, ráérek-e. Összeültünk és elkezdtük, az ő ötletére hívtuk meg Jónás Tamást, akinek egyébként nagyon szerettem az írásait.
MN: Az "elhagyott nő" témája adott volt?
ME: Egyikünk sem határozta meg előre, hogy miről fog szólni a lemez, hanem amikor elkészült öt-hat dal, meglepve láttuk, hogy mindegyik egy kapcsolat végéről szól. Mielőtt megkérdeznéd, egyikünk sem volt szakításban éppen, persze nem volt ismeretlen a téma. Hát erre fűződött fel végül a történet, egész nyáron próbáltunk hárman, majd Gábor kitalálta a hangszerelést, a zenei formációt, és az első koncertek után elkezdtük a stúdiómunkákat.
MN: Csupa sanzon?
ME: Nehéz megmondani, milyen dalok, inkább balladai a hangulatuk, de vannak köztük egészen dzsesszes és a popzenéhez közelítő számok is.
MN: Mik a tapasztalataid a szakításról?
ME: Ma olyan az életünk, hogy a szerelemben mindig jelen van a szakítástól való félelem vagy a lehetőségének akár a biztonsága is. Társadalmi szempontból ma már nem lehetetlen szakítani, sőt elfogadott. Tudjuk, hogy minden kapcsolat véget érhet egyszer, de persze bízunk abban, hogy legalább egy esetben ez az állítás nem igaz. Szerintem Tamás az érzelmeknek a megfejthetetlenségét próbálta megírni, mint minden valamirevaló költő. A munkafolyamatban az volt az érdekes, amikor a hangfelvételek után elkezdtük kialakítani a dalok sorrendjét a lemezre. Rengeteget sakkoztunk, és izgalmas dramaturgia lett a végeredmény. Úgy indul, mintha valaki véget akarna vetni az életének, tehát a mélypontról, és onnan egy visszatekintés, egy flashback következik. Ha egymás után hallgatja az ember, az egyik dal kiegészíti a másikat, gazdagabb lesz tőle az egész.
MN: Kik lesznek a színpadon?
ME: A zenészek: Borlai Gergő dobon, Rubik Z. Ernő zongorán, Papesh Péter basszusgitáron, Bacsó Kristóf szaxofonon játszik, és persze Juhász Gábor zeneszerző gitározik. A többit még nem tudjuk biztosan. Én szeretném, ha Tamás is felolvasna egy novellát. Nem akarunk irodalmi estet, de imádom Tamás írásait. Néhány szinte a férfiverziója a dalszövegeknek, amelyeket egy nő szemszögéből írt.
MN: Van különbség?
ME: Vagy mindegy, hogy nők, illetve férfiak vagyunk, és ez az egész csak emberi probléma, vagy igenis, a két nem másként éli meg az érzelmeket, kapcsolatokat, és akkor Tamásnak van olyan empatikus készsége, hogy akár női szemmel is képes látni. Én az utóbbira hajlok.
MN: Most zenész vagy, de táncművész is lehettél volna.
ME: Amikor a balettintézetes társaim karrierjét nézem, meglepődöm, hogy mennyire másképp alakul a sorsa egy embernek, ha teszem azt 19 évesen, titokban felvételizik a színművészeti főiskolára.
MN: Mindig magad döntöttél, vagy voltak emberek, akik lökdöstek a fontosabb változtatások felé?
ME: Biztosan nagy hatással volt rám Az évszázad csütörtökig tart című film, amelyben 15 évesen játszottam, még mint balettos. Attól kezdve érdekelt minden, ami nem balett: a film, a színház, a kortárs művészetek, de ember nem volt, aki tudott a felvételimről. Az is nagy és magányos döntés volt, hogy aláírjam-e az amerikai szerződést, és senki nem befolyásolt abban sem annak idején, hogy elmenjek Németországba dolgozni. Az csak segített a döntésemben, hogy 26 évesen az épp széteső Új Színház után munka nélkül maradtam, és hosszú, éveknek tűnő hónapok után kaptam az első felkéréseket külföldről.
MN: Vannak egzisztenciális szorongásaid?
ME: Ha vége egy filmes munkának, a mai napig nem tudom, hogy mi jön utána. Persze addig is elfoglalom magam, olvasok, nyelveket tanulok, és folyamatosan azon gondolkodom, hogy mi mást tudnék csinálni, sokszor elkezdtem már felkészülni egyetemi felvételire. Egyik példaképem a fogorvosom, aki évekig pszichiáterként dolgozott, aztán 45 éves korában úgy döntött, hogy kellene valami kézzelfogható mesterség, elment fogorvosnak, és az ország egyik legjobb szakembere lett. Másik kedvencem Liebeskind, az építész. Az általa tervezett Berlini Zsidó Múzeum formákba öntött érzelem, olyan, mint egy költemény. 't bízták meg a World Trade Center helyének a beépítésével is. A világ legjobb építésze, aki 40 éves korában kezdett el építészetet tanulni, addig koncerthegedűs volt. Jó itt, a 21. században, mert már nem kell az egész életet egyvalamivel eltölteni.
MN: A lemezedet hol helyezed el a karrieredben? Lesz folytatása?
ME: Változó. Tegnap, amikor megkaptam a kész lemezt, és a kezembe foghattam, nagyon jó érzés volt. Nem a saját teljesítményemre vagyok büszke, hanem a folyamatra, az utóbbi hónapjaim ezzel teltek, és őrületes munka volt. Többször kérdezték már, hogy miért kezdtem el énekelni. Nem volt semmilyen célom, nem is keresem az értelmét, csak tudom, hogy nagyon jó dolog zenélni, ez egy teljesen önös dolog. Valószínűleg Boris Vian sem azért énekelt meg csinált zenekart az írás mellett, mert el akart érni valamit, hanem mert szerette csinálni. Ha egyszer majd ismét azt érzem, hogy olyan kellemes nyár van, és jó lenne beülni egy szobába, dudorászni az én fahangomon egy gitáros fiúval, akinek a zenéjétől minden rózsaszín lesz, akkor azt fogom tenni megint. Néha eszembe jut, hogy te jó isten, ez már nem csak a miénk, a hallgatók kézbe fogják venni, jó esetben meghallgatják, és még kritikát is írhatnak róla, és szétcincálhatják, de ez most még egy áldott állapot.
