*
Magyar Narancs: Honnan ered a szóló dobkoncert ötlete?
Joey Baron: A dobról alkotott kép a populáris kultúra és a médiumok révén alapvetően megváltozott az elmúlt évtizedben. A dob a XX. század zenéjében - legyen az pop, rock, dzsessz vagy akár komolyzene - mindig egyenrangú volt a többi hangszerrel, de újabban, a rap és más vokális zenék előretörése révén a szerepe csupán az effekt hangszerekére vagy legfeljebb a "kísérő kuriózumok" szintjére redukálódott. Ezen a torz képen szeretnék változtatni, ezért határoztam el, hogy olyan szólókoncerteket adok, ahol a dob hangszerként, egy zenész egyenrangú társaként jelenik meg a színpadon, pont úgy, mint egy zongorával vagy hegedűvel adott szólókoncert esetében. Vagyis a zenére, mégpedig a dobon megszólaló élő zenére szeretném felhívni a figyelmet. És ennek kapcsán természetesen arra, hogy a dob nem kevésbé fontos hangszer, mint a többi, s így akár egy önálló estet is lehet rá építeni.
MN: Tény, a dob valóban megérdemli, hogy szólóhangszerként is elfogadott legyen. De téged mégiscsak elsősorban rendkívül empatikus kamarazenészként ismerünk.
JB: A közös játék lényege a figyelem. És nem is csak magunkra vagy egymásra, hanem a megszülető zenére. Én olyan zenészekkel szeretek együtt játszani, akik helyet hagynak a hangok közt a csendnek. A zenében a csend legalább olyan fontos, mint a hang, olykor még fontosabb is. A baj az, hogy kezdünk elszokni a csendtől, ma mindenütt zene szól - már úgy értem: háttérzene. Bárhova mehetünk, mindig valami zenének nevezett - s többnyire hangos - zajba ütközünk, és ez az állandó hangstimulálás csökkenti az emberek érzékenységét a csend iránt. Én például ezért nem örülök az ipod rohamos elterjedésének, mert azáltal, hogy mindenüvé magunkkal vihetjük a zenét, egyre kevésbé vagyunk képesek meghallani; a mindig kínálkozó zenehallgatási lehetőség miatt elkényelmesedünk, csökken az érzékenységünk.
MN: Hogyan látod az élő zene jövőjét?
JB: A magam részéről fesztiválellenes vagyok. Azt szeretném, hogy a dzsesszfesztiválok tűnjenek el. Egy fesztiválon nincs lehetőség rendes beállásra, a fellépési idő is szigorúan szabott, és sokszor a közönség is fáradt már, mire sorra kerülünk. Ilyenkor csupán szigorúan programozott robotként működhetek, nincs lehetőségem kapcsolatot teremteni a közönséggel. A zene megszületése nem csupán az előadókon, hanem a közönségen - az érzékenységén és a hozzáállásán - is múlik. De erre egy többezres fesztivál alkalmatlan. Én a kis klubok, a kis közösségek szintjén látom az élő zene jövőjét, ahol csupán száz vagy tíz-húsz ember figyel arra, amit csinálsz, s te szinte mindegyikükkel kapcsolatba tudsz kerülni, a zenész játéka és a közönség figyelme, illetve a pillanat egyediségéből születő zene mágiája révén.
