"Egyenrangú társ" - Joey Baron dobos

  • Csontos István
  • 2006. május 11.

Film

Joey Baron a világ legjobb dobosai közé tartozik. Mike Patton, John Zorn, Bill Frisell, John Scofield, Stan Getz, Laurie Anderson, Pat Metheny, Al Jarreau, Philip Glass, Jim Hall, Chet Baker, Dizzy Gillespie, David Bowie, Randy Brecker - csupán néhány név azok hosszú listájáról, akikkel együtt játszott pályafutása során.
Első szóló dobturnéjának alkalmából érkezik május 19-én a Trafóba, s azzal a küldetéssel, hogy megváltoztassa a dobról alkotott szokványos képet. De előtte még felhívtuk texasi otthonában.

*

Magyar Narancs: Honnan ered a szóló dobkoncert ötlete?

Joey Baron: A dobról alkotott kép a populáris kultúra és a médiumok révén alapvetően megváltozott az elmúlt évtizedben. A dob a XX. század zenéjében - legyen az pop, rock, dzsessz vagy akár komolyzene - mindig egyenrangú volt a többi hangszerrel, de újabban, a rap és más vokális zenék előretörése révén a szerepe csupán az effekt hangszerekére vagy legfeljebb a "kísérő kuriózumok" szintjére redukálódott. Ezen a torz képen szeretnék változtatni, ezért határoztam el, hogy olyan szólókoncerteket adok, ahol a dob hangszerként, egy zenész egyenrangú társaként jelenik meg a színpadon, pont úgy, mint egy zongorával vagy hegedűvel adott szólókoncert esetében. Vagyis a zenére, mégpedig a dobon megszólaló élő zenére szeretném felhívni a figyelmet. És ennek kapcsán természetesen arra, hogy a dob nem kevésbé fontos hangszer, mint a többi, s így akár egy önálló estet is lehet rá építeni.

MN: Tény, a dob valóban megérdemli, hogy szólóhangszerként is elfogadott legyen. De téged mégiscsak elsősorban rendkívül empatikus kamarazenészként ismerünk.

JB: A közös játék lényege a figyelem. És nem is csak magunkra vagy egymásra, hanem a megszülető zenére. Én olyan zenészekkel szeretek együtt játszani, akik helyet hagynak a hangok közt a csendnek. A zenében a csend legalább olyan fontos, mint a hang, olykor még fontosabb is. A baj az, hogy kezdünk elszokni a csendtől, ma mindenütt zene szól - már úgy értem: háttérzene. Bárhova mehetünk, mindig valami zenének nevezett - s többnyire hangos - zajba ütközünk, és ez az állandó hangstimulálás csökkenti az emberek érzékenységét a csend iránt. Én például ezért nem örülök az ipod rohamos elterjedésének, mert azáltal, hogy mindenüvé magunkkal vihetjük a zenét, egyre kevésbé vagyunk képesek meghallani; a mindig kínálkozó zenehallgatási lehetőség miatt elkényelmesedünk, csökken az érzékenységünk.

MN: Hogyan látod az élő zene jövőjét?

JB: A magam részéről fesztiválellenes vagyok. Azt szeretném, hogy a dzsesszfesztiválok tűnjenek el. Egy fesztiválon nincs lehetőség rendes beállásra, a fellépési idő is szigorúan szabott, és sokszor a közönség is fáradt már, mire sorra kerülünk. Ilyenkor csupán szigorúan programozott robotként működhetek, nincs lehetőségem kapcsolatot teremteni a közönséggel. A zene megszületése nem csupán az előadókon, hanem a közönségen - az érzékenységén és a hozzáállásán - is múlik. De erre egy többezres fesztivál alkalmatlan. Én a kis klubok, a kis közösségek szintjén látom az élő zene jövőjét, ahol csupán száz vagy tíz-húsz ember figyel arra, amit csinálsz, s te szinte mindegyikükkel kapcsolatba tudsz kerülni, a zenész játéka és a közönség figyelme, illetve a pillanat egyediségéből születő zene mágiája révén.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.