A pótszerek világát éljük (Selmeczi György karmester, zeneszerző)

  • Böröcz László
  • 1999. szeptember 16.

Film

Az idei nyár sohasem látott fölfordulást hozott a kolozsvári Állami Magyar Opera életében. Sándor Pál tizenhárom részes operafilmet forgatott ötven énekes részvételével. Selmeczi György a filmsorozat kiagyalója, karmestere és narrátora.
{k199937_30;b}MaNcs: Miért pont Kolozsvár?

Selmeczi György: hatvankétféle szempontot tudnék felsorolni. De legyen elég annyi, hogy én kolozsvári vagyok. Nekem a műfaj, az egész szakma, minden, amit eddigi életemben építettem, Kolozsvárról származik. Mindennek ez az alapja, mindennek ez az inspirálója, a szagok, a látvány, az emberek magatartása, mégpedig rettentő végletes magatartása. Az én itteni életem maga egy operai cselekmény, annyira végletes, szenvedélyes, érzelemgazdag.

MaNcs: Ezt a sorozatot nem is tudtad volna máshol elképzelni?

SGY: Nem. Az, hogy a filmet Kolozsváron forgatjuk, műfajt is teremtett. Meg lehetne ezt a sorozatot máshol is csinálni, de akkor az azt jelentené, hogy ez nem más, mint operai ismeretterjesztés, amit lehet jól, nagyon jól és közepesen és még közepesebben csinálni.

MaNcs: Nincs is ilyen funkciója ennek a filmnek?

SGY: De igen. Csakhogy a funkciók megsokszorozódtak, és lett belőle valami egészen különös műfaj, ami rengeteg élvezetet tartalmaz. Egyszerre csinálunk 13 játékfilmet. Rendkívül életes, izgalmas és mesés epizódok készülnek, amit nem könnyű megvalósítani ebben az elvárásokkal és normatívákkal teli zenei életben. Igazán nem szerénytelenségből mondom, de egyszerűen fittyet hányhatunk arra, hogy épp mi a divat, mi a kodifikáció, hogy kell szakszerűnek és még szakszerűbbnek lenni. Egyszerűen megengedhetjük magunknak, hogy az életet, a pulzálást keressük. Ez az, amit szeretnék visszaálmodni Kolozsvárba. Ez a város bátran tekinthető jelentős európai centrumnak. Amikor Klagenfurt vagy Graz teljesen mellékes kisváros, akkor Kolozsvár egy jelentős centrum, szellemiekben meg még hangsúlyozottabban az. Az európai szellemnek olyan vívmányai kötődnek ehhez a városhoz, amilyenekkel talán a régi, nagy Magyarország egyetlen városa sem dicsekedhet.

MaNcs: És az amputált várost dr. Bartolo és dr. Cajus 13 órás műtét során visszavarrja a helyére.

SGY: Valljuk be, mindannyian érezzük az Atlantisz-szindrómát. Ez a város elsüllyedt, ez a város ma Európa vérkeringésében kulturális értelemben nem játszik számottevő szerepet. Ma már az újabb magyar generációknak is magyarázni kell, hogy hol van, mit jelent, mit képvisel, mit halmozott fel, mi rakódott rá a századok során. Nekem nincs más eszközöm, mint az operásdi, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy emberek, itt van ez a város, és ez a mi kultúránk hihetetlenül fontos terepe.

MaNcs: Hogyan hat rád a producer-rendező Sándor Pál?

SGY: Érdekes ez a kettősség: egyrészt van egy erős képi művészet körülötte, másrészt a Pali ártatlansága, érintetlensége ebben a műfajban. Képes volt arra, hogy Sillóval, Nemessel meg Csukással (a társrendező és a két operatőr - a szerk.) behatoljon az operavilág területére, ahol a cseppet sem egészséges művészeti, szellemi közélet egyszerűen új és új mesterséges tilalomfákat állít fel. Alig ismerek ennél nagyobb ellentmondást, hogy itt van ez a művészeti ág, amiben szárnyalni lehetne, ami a legtágabb teret nyitja a gondolkodás és a szenvedélyes artisztikum előtt, de örökösen beleütközik valamibe. Állandóan van egy csiki-csuki, hogy abban a pillanatban, amikor kitolja valaki a műfaji határokat, amikor valaki egy picit merészebben próbálkozik, már az a merészség kodifikálódik. A doktriner gondolkodás átokként ül ezen a műfajon.

MaNcs: Mi történt az operával? Valakik azon dolgoznak, hogy az átok ne törhessen meg?

SGY: Az opera zene- és színháztudományi teoretikus elmék kíséretében éli le az életét, akik körülveszik ezt a műfajt, és majdhogynem élősdi módon élnek belőle. Egyben felállítanak olyan elvárásrendszereket, amelyeknek egy időn túl már nem sok közük van magához a remekműhöz, a szerző hihetetlen erejű és spontán szertartásához. Az operajátszás maga pedig kettévált. Egyrészt van a sztároperásdi, ahol kétségbeejtő banalitások és giccstömeg zúdul a fogyasztóra, miközben a hangfenomének előadják magukat. Másik részről van az ansamble színház, amely persze maga is tud pont olyan doktriner lenni, amennyiben üldözi a sztárokat, és önjelölt alternatívok élik ki magukat mindenféle, a mű szellemétől idegen dologban. A műfaj végletes életébe revelatív módon beleszólni talán ennek a mamut-mozinak a segítségével tudunk leghatásosabban, olyan szabadjára engedett gondolkodással, amire jó, ha az ember egyszer kap esélyt életében.

MaNcs: Hát ezt most megkaptuk, de mit kapnak majd a nézők?

SGY: Azt szeretném megmutatni, hogy az európai szellemtörténet kitermelt egy csodát, ami a legátfogóbb szellemi teljesítményre sarkallja a hétköznapi embert. Felsorakoztat figurákat, helyzeteket, jellemrajzokat, történelmet, földrajzot, mindent átláttat az emberrel, mert kivételesen gazdag. Tág teret nyit a szabad gondolkodásnak, és végtelen asszociációs mezőket kínál, miközben beengedi a XX. századi embert a történelem bugyraiba, mégpedig úgy, hogy érezteti, megtapasztaltatja vele. Ez az, amit nem lehet történelemkönyvekből vagy rekonstrukciókból megtudni. Olyan, mint egy befogadó anyag, van benne valami végtelenül anyagszerű. Történetek, figurák és életek vannak, és mindez a legmagasabb rendű nyelven: a zene nyelvén szólal meg. Igazából erről akartam mozit csinálni, a lehetőségről, a játék hihetetlen lehetőségéről.

MaNcs: Miről szól majd a 13 epizód?

SGY: Például az első részben magát a zene hatalmát szeretném megmutatni, és a mitológiai örökséget. Ez az Orfeusz-tematika, amely végigjön egészen az orfeumig. Monteverditől Offenbachig és később Richard Strauss Ariadne Naxosban-jáig. Aztán foglalkozom különböző európai őstémákkal, mint a szabadság fogalomköre, amiben hihetetlenül izgalmas átfedések vannak a Fideliótól a Don Carlosig. Aztán a férfi-nő viszonyból megjelennek a plakátnők: Traviata, Manon, Carmen, akik saját európai emberi minőségünk emblémái. Aztán a férfi mivolt gyötrelmei kerülnek terítékre, amikor a Don Giovannikból Falstaffok lesznek, mert ennek a dialektikája is nagyon érdekes. Előjön Don Juan a századok homályából, és rákapcsolódik egy még bonyolultabb, filozofikus, mindent belátó, furcsa, shakespeare-i figura. Szó esik diktatúrákról és zsarnokságról is. Ez az európai eszmetörténetnek egy nagyon lényeges vörös fonala, ahol Macbeth, Bánk vagy Borisz három teljesen külön világ, mégis mind felismerhető archetípusok. És itt van a buffo, ahol a piactér jön fel az operába. A szakrális és a profán konfliktusa. Ahogy a fájdalom és a buffo ellentmondását érzékeljük, rájövünk, hogy Mozart Figaro házassága rokon Pergolesi operáival és Strauss Rózsalovagjával. Ezer és ezer ilyen ősmotívum köré csoportosulnak ezek a remekművek, és persze minden mindent képvisel. Olyan ez, mint egy mágikus puzzle, amit hatféle módon rakhatsz össze, és a végeredmény mégis egységes és értékelhető. A fő cél tehát láttatni ezt az óriási esélyt, ezt a hatalmas játékot, ami teljesen megdöbbentő, ha arra gondolsz, hogy milyen nehéz operába járni, hogy százezer, millió fiatal le sem szarja az egészet.

MaNcs: Tehát amikor megnézte az operasorozatot, a Homo television feláll, és elmegy bérletet venni az operába.

SGY: Igen, el tudom képzelni. Fel kell ismerniük a végteleníthető játék jellegét, azt a szellemi izgalmat, ami az én esetemben úgy működik, mint a drog, függővé válik az ember. Erre érdemes rászokni. Kiveszed a Don Giovanni szextettet, felbontod, mint egy konzervet, és elvagy vele hat évig, hogyha akarsz.

MaNcs: Van egy álmom, hogy az opera halálos beteg. Mi meglátogatjuk, és azt hazudjuk neki, hogy semmi baj, aztán a kórteremből kilépve hazáig sírunk.

SGY: Azt hiszem, hogy nem az opera beteg, csak tükrözi az általános állapotokat. Van egy szellemi lepusztulás, amiben az intellektuális izgalom, a megismerés öröme, egy csomó, az emberi lényeghez tartozó szellemi ösztön hibernálódott, és munkaképtelen. A pótszerek világát éljük. Európai kultúra címen egy olyan preparátumot fogyasztunk, amit különböző hatalmi körök tesznek fogyasztásra alkalmassá. Korszerű eszközökkel létrehozzák a kultúra fogyasztható változatát, amely így megszűnik a titkok tárházává lenni. Az operajátszás és az operához való viszonyunk ezt a beteg állapotot mutatja.

MaNcs: Minden rémálomnál van egy még rémesebb. Az opera meghalt, bebalzsamozzák, és egy üvegkoporsóba teszik. Körbesétáljuk, és azt mondjuk: nézzétek, teljesen olyan, mintha élne!

SGY: Ez hatalmas veszély. Pont így van. Megfosztani az operajátszást az életétől, a legnagyobb bűnök egyike, ami most tenyész. Kilúgozni, vegytisztára csinálni egyet jelent azzal, hogy unatkozunk az operában.

Böröcz László

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.