Selmeczi György: hatvankétféle szempontot tudnék felsorolni. De legyen elég annyi, hogy én kolozsvári vagyok. Nekem a műfaj, az egész szakma, minden, amit eddigi életemben építettem, Kolozsvárról származik. Mindennek ez az alapja, mindennek ez az inspirálója, a szagok, a látvány, az emberek magatartása, mégpedig rettentő végletes magatartása. Az én itteni életem maga egy operai cselekmény, annyira végletes, szenvedélyes, érzelemgazdag.
MaNcs: Ezt a sorozatot nem is tudtad volna máshol elképzelni?
SGY: Nem. Az, hogy a filmet Kolozsváron forgatjuk, műfajt is teremtett. Meg lehetne ezt a sorozatot máshol is csinálni, de akkor az azt jelentené, hogy ez nem más, mint operai ismeretterjesztés, amit lehet jól, nagyon jól és közepesen és még közepesebben csinálni.
MaNcs: Nincs is ilyen funkciója ennek a filmnek?
SGY: De igen. Csakhogy a funkciók megsokszorozódtak, és lett belőle valami egészen különös műfaj, ami rengeteg élvezetet tartalmaz. Egyszerre csinálunk 13 játékfilmet. Rendkívül életes, izgalmas és mesés epizódok készülnek, amit nem könnyű megvalósítani ebben az elvárásokkal és normatívákkal teli zenei életben. Igazán nem szerénytelenségből mondom, de egyszerűen fittyet hányhatunk arra, hogy épp mi a divat, mi a kodifikáció, hogy kell szakszerűnek és még szakszerűbbnek lenni. Egyszerűen megengedhetjük magunknak, hogy az életet, a pulzálást keressük. Ez az, amit szeretnék visszaálmodni Kolozsvárba. Ez a város bátran tekinthető jelentős európai centrumnak. Amikor Klagenfurt vagy Graz teljesen mellékes kisváros, akkor Kolozsvár egy jelentős centrum, szellemiekben meg még hangsúlyozottabban az. Az európai szellemnek olyan vívmányai kötődnek ehhez a városhoz, amilyenekkel talán a régi, nagy Magyarország egyetlen városa sem dicsekedhet.
MaNcs: És az amputált várost dr. Bartolo és dr. Cajus 13 órás műtét során visszavarrja a helyére.
SGY: Valljuk be, mindannyian érezzük az Atlantisz-szindrómát. Ez a város elsüllyedt, ez a város ma Európa vérkeringésében kulturális értelemben nem játszik számottevő szerepet. Ma már az újabb magyar generációknak is magyarázni kell, hogy hol van, mit jelent, mit képvisel, mit halmozott fel, mi rakódott rá a századok során. Nekem nincs más eszközöm, mint az operásdi, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy emberek, itt van ez a város, és ez a mi kultúránk hihetetlenül fontos terepe.
MaNcs: Hogyan hat rád a producer-rendező Sándor Pál?
SGY: Érdekes ez a kettősség: egyrészt van egy erős képi művészet körülötte, másrészt a Pali ártatlansága, érintetlensége ebben a műfajban. Képes volt arra, hogy Sillóval, Nemessel meg Csukással (a társrendező és a két operatőr - a szerk.) behatoljon az operavilág területére, ahol a cseppet sem egészséges művészeti, szellemi közélet egyszerűen új és új mesterséges tilalomfákat állít fel. Alig ismerek ennél nagyobb ellentmondást, hogy itt van ez a művészeti ág, amiben szárnyalni lehetne, ami a legtágabb teret nyitja a gondolkodás és a szenvedélyes artisztikum előtt, de örökösen beleütközik valamibe. Állandóan van egy csiki-csuki, hogy abban a pillanatban, amikor kitolja valaki a műfaji határokat, amikor valaki egy picit merészebben próbálkozik, már az a merészség kodifikálódik. A doktriner gondolkodás átokként ül ezen a műfajon.
MaNcs: Mi történt az operával? Valakik azon dolgoznak, hogy az átok ne törhessen meg?
SGY: Az opera zene- és színháztudományi teoretikus elmék kíséretében éli le az életét, akik körülveszik ezt a műfajt, és majdhogynem élősdi módon élnek belőle. Egyben felállítanak olyan elvárásrendszereket, amelyeknek egy időn túl már nem sok közük van magához a remekműhöz, a szerző hihetetlen erejű és spontán szertartásához. Az operajátszás maga pedig kettévált. Egyrészt van a sztároperásdi, ahol kétségbeejtő banalitások és giccstömeg zúdul a fogyasztóra, miközben a hangfenomének előadják magukat. Másik részről van az ansamble színház, amely persze maga is tud pont olyan doktriner lenni, amennyiben üldözi a sztárokat, és önjelölt alternatívok élik ki magukat mindenféle, a mű szellemétől idegen dologban. A műfaj végletes életébe revelatív módon beleszólni talán ennek a mamut-mozinak a segítségével tudunk leghatásosabban, olyan szabadjára engedett gondolkodással, amire jó, ha az ember egyszer kap esélyt életében.
MaNcs: Hát ezt most megkaptuk, de mit kapnak majd a nézők?
SGY: Azt szeretném megmutatni, hogy az európai szellemtörténet kitermelt egy csodát, ami a legátfogóbb szellemi teljesítményre sarkallja a hétköznapi embert. Felsorakoztat figurákat, helyzeteket, jellemrajzokat, történelmet, földrajzot, mindent átláttat az emberrel, mert kivételesen gazdag. Tág teret nyit a szabad gondolkodásnak, és végtelen asszociációs mezőket kínál, miközben beengedi a XX. századi embert a történelem bugyraiba, mégpedig úgy, hogy érezteti, megtapasztaltatja vele. Ez az, amit nem lehet történelemkönyvekből vagy rekonstrukciókból megtudni. Olyan, mint egy befogadó anyag, van benne valami végtelenül anyagszerű. Történetek, figurák és életek vannak, és mindez a legmagasabb rendű nyelven: a zene nyelvén szólal meg. Igazából erről akartam mozit csinálni, a lehetőségről, a játék hihetetlen lehetőségéről.
MaNcs: Miről szól majd a 13 epizód?
SGY: Például az első részben magát a zene hatalmát szeretném megmutatni, és a mitológiai örökséget. Ez az Orfeusz-tematika, amely végigjön egészen az orfeumig. Monteverditől Offenbachig és később Richard Strauss Ariadne Naxosban-jáig. Aztán foglalkozom különböző európai őstémákkal, mint a szabadság fogalomköre, amiben hihetetlenül izgalmas átfedések vannak a Fideliótól a Don Carlosig. Aztán a férfi-nő viszonyból megjelennek a plakátnők: Traviata, Manon, Carmen, akik saját európai emberi minőségünk emblémái. Aztán a férfi mivolt gyötrelmei kerülnek terítékre, amikor a Don Giovannikból Falstaffok lesznek, mert ennek a dialektikája is nagyon érdekes. Előjön Don Juan a századok homályából, és rákapcsolódik egy még bonyolultabb, filozofikus, mindent belátó, furcsa, shakespeare-i figura. Szó esik diktatúrákról és zsarnokságról is. Ez az európai eszmetörténetnek egy nagyon lényeges vörös fonala, ahol Macbeth, Bánk vagy Borisz három teljesen külön világ, mégis mind felismerhető archetípusok. És itt van a buffo, ahol a piactér jön fel az operába. A szakrális és a profán konfliktusa. Ahogy a fájdalom és a buffo ellentmondását érzékeljük, rájövünk, hogy Mozart Figaro házassága rokon Pergolesi operáival és Strauss Rózsalovagjával. Ezer és ezer ilyen ősmotívum köré csoportosulnak ezek a remekművek, és persze minden mindent képvisel. Olyan ez, mint egy mágikus puzzle, amit hatféle módon rakhatsz össze, és a végeredmény mégis egységes és értékelhető. A fő cél tehát láttatni ezt az óriási esélyt, ezt a hatalmas játékot, ami teljesen megdöbbentő, ha arra gondolsz, hogy milyen nehéz operába járni, hogy százezer, millió fiatal le sem szarja az egészet.
MaNcs: Tehát amikor megnézte az operasorozatot, a Homo television feláll, és elmegy bérletet venni az operába.
SGY: Igen, el tudom képzelni. Fel kell ismerniük a végteleníthető játék jellegét, azt a szellemi izgalmat, ami az én esetemben úgy működik, mint a drog, függővé válik az ember. Erre érdemes rászokni. Kiveszed a Don Giovanni szextettet, felbontod, mint egy konzervet, és elvagy vele hat évig, hogyha akarsz.
MaNcs: Van egy álmom, hogy az opera halálos beteg. Mi meglátogatjuk, és azt hazudjuk neki, hogy semmi baj, aztán a kórteremből kilépve hazáig sírunk.
SGY: Azt hiszem, hogy nem az opera beteg, csak tükrözi az általános állapotokat. Van egy szellemi lepusztulás, amiben az intellektuális izgalom, a megismerés öröme, egy csomó, az emberi lényeghez tartozó szellemi ösztön hibernálódott, és munkaképtelen. A pótszerek világát éljük. Európai kultúra címen egy olyan preparátumot fogyasztunk, amit különböző hatalmi körök tesznek fogyasztásra alkalmassá. Korszerű eszközökkel létrehozzák a kultúra fogyasztható változatát, amely így megszűnik a titkok tárházává lenni. Az operajátszás és az operához való viszonyunk ezt a beteg állapotot mutatja.
MaNcs: Minden rémálomnál van egy még rémesebb. Az opera meghalt, bebalzsamozzák, és egy üvegkoporsóba teszik. Körbesétáljuk, és azt mondjuk: nézzétek, teljesen olyan, mintha élne!
SGY: Ez hatalmas veszély. Pont így van. Megfosztani az operajátszást az életétől, a legnagyobb bűnök egyike, ami most tenyész. Kilúgozni, vegytisztára csinálni egyet jelent azzal, hogy unatkozunk az operában.
Böröcz László
