Kilencévesen debütált színpadon, és tizenhét volt, amikor A rózsa nevében megismertük. A Tiszta románc, az Interjú a vámpírral, a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, a Négykezes géppisztolyra (e kettőért a legrosszabb színészi alakítás Arany Málna díjára jelölték), a Rés a pajzson, a Ronda ügy és többtucatnyi veretes B film sztárja a Locarnói Filmfesztiválon elemezte színes múltját.
*
Magyar Narancs: A Tiszta románcnak szép kis rajongótábora lett az évek során. Jó volt csinálni?
Christian Slater: Azt éppenséggel nem mondhatnám. Azt sem, hogy akkoriban a kamera előtt voltam a lehető legjobb helyen a világon. Színészként egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy mi a fészkes fenét is csinálok. Az a film egy kis produkciónak indult, de ahogy egyre több nagy nevet szerződtettek hozzá, úgy kezdtem parázni. "Mi lesz, ha rájönnek, hogy nem vagyok elég jó?"
MN: Aztán jött egy időszak, amikor el-elmaradoztál a nagy produkcióból. Rájöttek?
CS: Ez azért volt, mert anyukám, aki castingos (Mary Jo Slater - K. L.), egy független filmen dolgozott, és nekem is adott benne egy szerepet. De a producerek végül mégsem szerződtettek. Aztán elterjedt a pletyka, hogy csak az anyu miatt vagyok a pályán. Viszont aztán, ahogy jött, el is ült. Magam is meglepődtem, de egyszer csak újra jöttek a telefonok! Megint újra értelmes filmekben játszhattam.
MN: De tán összetűzéseid a rendőrséggel is szerepet játszottak pályád alakulásában. Évekig te voltál Hollywood ügyeletes rossz fiúja!
CS: Az ilyen címkét mások adják. Régóta vagyok én ezen a pályán, és persze akadtak évek, amikor kicsit jobban odafigyeltek rám. Sok mindenen keresztül kellett mennem, rengeteg kemény dolgon. Az égvilágon mindennek elmondtak már engem, ennek egy része valóban igaz volt, egy része meg nem. Most az a legfontosabb az életemben, hogy rájöjjek, ki és mi vagyok valójában, attól függetlenül, hogy mit hord össze rólam a média, vagy mit éreznek velem kapcsolatban egyesek.
MN: És megfejtetted már a rejtvényt?
CS: Ja, remek fickó vagyok! Kedvelem magam. Határozottan jobban, mint a húszas éveim elején, amikor legbelül jócskán össze voltam zavarodva. A hivatásomat is újra fel kellett fedeznem, annyira szétestek a dolgok. Újra meg kellett bizonyosodnom róla, hogy igenis ez a dolgom. Hogy játsszak és közvetítsem egy szerző üzenetét. Mert egy idő után már ebben sem voltam biztos. Ismét rájöttem: az a legjobb a színészetben, hogy nem kell 24 órán keresztül önmagamnak lenni.
MN: Ha megy a tévében egy régi filmed, megnézed? S ha igen, melyik a kedvenced?
CS: Talán az Adj rá kakaót! (1991). Milyen ártatlan idők voltak azok. Egy olyan fickót játszottam, aki nem meri kinyitni a száját, csak este a rádió mikrofonja előtt. Hosszú utat kell bejárnia, hogy kibontakoztassa magában a lázadót, aki ő maga. Úgy készítettük a filmet, hogy nem fűztünk nagy reményeket hozzá. Egyszerűen élveztük a forgatás minden percét, jó buli volt. A fene gondolta, hogy olyan népszerű lesz. Ha újra látom, vágyom rá, hogy ismét abba az állapotba kerüljek színészként, mint amiben akkor voltam. Ezért iratkoztam be színiiskolába. Én, aki addig nem kaptam semmiféle színészi képzést. A félelem, amire utaltam, hogy rájönnek, nem vagyok jó, ebből ered. Profi képzés híján világéletemben az ösztöneimre hagyatkoztam. És amikor harminc-egynéhány évesen beültem egy ilyen osztályba, kész kínszenvedés volt, hogy kis pódiumon kell előadnom jeleneteket mások előtt, ráadásul elég pocsékul, mert teljesen merevvé váltam a szituációban, és aztán ízekre szedték a játékomat. Rohadt kényelmetlen volt. De semmilyen megaláztatás nem tántoríthatott el.
MN: Mikor volt ez?
CS: 2001 körül. Olyan jól ment a színészet újrafelfedezése, hogy egész lelkes lettem. Újra feléledt bennem a játék utáni vágy. Eztán bármilyen szerepet kínáltak, habozás nélkül elvállaltam. Nem túlzok, ha azt mondom: egyáltalán nem érdekelt, hogy miben szerepelek. Mindegy, mit, csak játsszak! Élményszinten nagyon jó muri volt a dolog, mert kisebb filmekben jóval kreatívabb tud lenni az ember, de végül jól belevertem a fejem a falba, mert az egész azzal járt, hogy temérdek gyenge filmmel forrt össze a nevem.
MN: Meg a kedvenc színészeddel, Jack Nicholsonnal. Mert ahogy felhúzod a szemöldököd, azt sokan Nicholson-koppintásnak vélik.
CS: Mit csináljak, vágjam le a szemöldökömet?
MN: De 2004-ben a londoni színpadon mégis eljátszottad Jack legendás szerepét a Száll a kakukk fészkére című darabban.
CS: Nem kis vacillálás után! Először is a meló nem kecsegtetett túl sok pénzzel: "Épp most vettük meg ezt a marha nagy házat, rendesen kell keresnem! Mi a fenét csináljak?" Iszonyú félelmeken kellett úrrá lennem, mert ezzel a szereppel visszatértem oda, hogy ismét Jack Nicholsonnal vetnek össze, mint a pályám elején. Ki is jött rajtam a himlő. Az orvosok ágyba dugtak. De meghoztam életem első önálló döntését. El kellett ugyan halasztani a premiert, de elvállaltam a szerepet. Végül felgyógyultam, s rengeteg elismerésben részesültem a játékomért. Imádtam Londonban lakni. Az előadás előtt és után végigsétálni a St. James Parkon. Egészen megnyugtatott. Fenomenális élmény volt a Száll a kakukk fészkére.
MN: Nem hiányzott a szokott hollywoodi levegő?
CS: Nem, sőt annál jobb, minél távolabb vagyok. Amint landolunk Los Angelesben, azonnal megtörik bennem valami. Hiszem, hogy az a közeg nem jó az ember mentális egészségének. Imádok Európába utazni, és itt dolgozni. Itt van valamifajta "valódisága" az életnek, ami örömet ad. A közönség is más. Õszintébb a lelkesedésük. A gyermekeim továbbra is Los Angelesben vannak. Csakis miattuk utazok oda jó kedvvel.
MN: Nem a lesifotósok utáltatták meg veled a várost?
CS: Nem. Engem nem követnek. Vagy nem annyira. De ha igen, az sem olyan rossz. Néha azt az érzést adja az embernek, hogy ő James Bond, akinek nagy találékonysággal kell eliszkolnia a helyszínről. Nem viccelek. Határozottan úgy érzem magam, mintha kém lennék.
MN: Nemrég Anthony Hopkinsszal dolgoztál, ő hatvanévesen gondolt egyet, és örökre hátat fordított Angliának a kaliforniai napfény kedvéért.
CS: És milyen jól is érzi magát ott! Szerintem élete legjobb szakaszában van. Olyan őrült, amilyen csak lehet. Emilio Estevez rendezői bemutatkozásában, a Bobby Kennedyről szóló Bobbyban tényleg minden szerepben nagy nevek játszottak, kezet rázhattam szinte mindenkivel, akit régóta bálványozok - Jack Nicholsont kivéve. Vele még mindig nagyon szeretnék találkozni! Na mármost, ebben a príma szereplőgárdában Tony Hopkins volt az egyetlen, aki megérkezve a forgatás helyszínére, bekopogtatott az összes öltözőbe, hogy köszöntse a kollégáit.
MN: Aztán szerepet adott neked új filmjében, a Slipstreamben.
CS: Egész pályámon nem dolgoztam olyan kiegyensúlyozottan és vidáman, mint vele! A Bobby alatt jártam nála, a lakókocsijában. Dumáltunk, és még fél óra múlva is ott ültem nála. Kész voltam, hogy egy olyan kaliberű színész, mint ő, mennyire nyitottan figyel arra, amit egy fiatal mond a saját nehézségeiről meg a kalandjairól. Aztán felhívta a feleségét, és azt mondta: "Megvan a fickó!" A Slipstream forgatása alatt volt egy balesete, úgyhogy onnantól kezdve tolószékből rendezett minket. Amikor az én monológjaimat vettük fel, annyira tetszett neki, amit csinálok, hogy vissza se hívta a többi színészt végszavazni. Õ olvasta fel az összes többi szerepet nekem. Ezt is nehezemre esett elhinni! Még a szakmai trükkjeit is megosztotta velem! Elképesztő! A forgatókönyv félig-meddig önéletrajzi, vad és intelligens darab. Mindannyian több szerepet játszunk benne.
MN: Ezután mi jöhet még?
CS: Emiliót és Tonyt látva én is kedvet kaptam a rendezéshez. Van egy vicces könyv, amit nagyon megszerettem, és magam írtam át forgatókönyvvé. A címe: Szerelmi történetek, amik túl vadak nekem.
MN: Aha!
CS: A sztori egy romantikus fickóról szól, aki totál lúzer. Õ is rengeteg hányattatáson megy keresztül.
MN: Az öregedéssel hogy állsz? A 90-es években a legszexisebb filmsztárok közé választott több magazin.
CS: Ahogy telik-múlik az idő, egyre nevetségesebb dolog, hogy a rossz fiú szerepében domborítsak. Belenövök az érettebb szerepekbe. De még nekem is szokatlan időnként, amikor egy-egy új filmemben azt látom, hogy én játszom valakinek a főnökét! Az évek során láttam, miként változik a testem, de ameddig ez a személyiség fejlődésével is együtt jár, addig nem zavar.
MN: Hopkinstól azt is ellesheti az ember, hogyan dolgozza fel a piás cselekedeteit.
CS: Ja. Nagy túlélő az öreg. Õ is keresztülment nem egy hajmeresztő dolgon (a 60-as évektől a 80-es évek elejéig alkoholista volt - K. L.). Amire manapság törekednem kell, az az, hogy ne csináljak olyasmiket, amit egy rossz ember tenne. Ahhoz képest, ami volt, nekem is egészen szenzációs, hogy itt lehetek Európában, és újságíróknak oszthatom az igét. Büszke vagyok mindenre, amit tettem? Persze, hogy nem! De ha az élet egészét nézzük, mindennek helye van benne. Úgy jó, ahogy volt.
