Aki otthon maradt

Nem tűnünk el

„Nem tűnök el…” – énekli, hadarja szerzeményét a számítógépébe a film egyik kamasz hőse. A fiú titokban rapper szeretne lenni, de csak bányász lehet, mint a felmenői. Vagy rendőr: ez a kitörési lehetőség kínálkozik színészkedni vágyó barátja számára is.

Egy másik fiú Elon Musk műholdjairól fantáziál csotrogány robogójának javítgatása közben. Van két lány is, az egyik tehetségesen rajzol, a másik fotózik, és nem csak az életet házi rabszolgaként elpergető bányászfeleségként tudják a jövőjüket elképzelni. A falusi fiatalok szokványos elvágyódását a jobb élet lehetőségét kínáló városba egészen más perspektívába helyezi az, hogy ők Ukrajna keleti végein, konkrétan az egyik szakadár „állam”, a luhanszki határán élnek, ahonnan időnként gépfegyverropogás hallatszik, füstöt, talán égő házak füstjét látni, át is lőnek néha, a tehenek romok és roncsok között legelnek, a felszakított burkolatú utakon csak katonai járművek szlalomoznak.

„Két perccel” vagyunk az orosz invázió előtt, mi, nézők tudjuk ezt már, s ennek a tudásnak a fényénél nézzük ezeket a normális életet élni vágyó kamaszokat, ahogy valami iskolai fellépésre gyakorolnak közös táncot (az iskolaépület már rom), sárkányt eregetnek a pusztulatban, rajzolnak a golyólyugatta vaskerítésre, vagy csak nézik a lenyugvó napot csendben, és mennének utána maguk is. De nem nyugatra visz az út, hanem keletre, egy terápiás nyereményutazás keretében Nepálba, a Himalájához. A rút mindennapok gödréből a világ szépséges tetejére, a fenyegető háború elől a fenséges békességbe. A visszaúton búcsúzunk el az öt fiataltól, felirat tájékoztat, mi lett velük az orosz támadás után. Senki nem maradt Sztanicja Luganszka községben: a szerencséseket befogadta Nyugat-Európa, aki otthon maradt (a rapper meg a rendőr), arról nem lehet tudni semmit. De sejteni azért igen. „Nem tűnök el…?”