Egy másik fiú Elon Musk műholdjairól fantáziál csotrogány robogójának javítgatása közben. Van két lány is, az egyik tehetségesen rajzol, a másik fotózik, és nem csak az életet házi rabszolgaként elpergető bányászfeleségként tudják a jövőjüket elképzelni. A falusi fiatalok szokványos elvágyódását a jobb élet lehetőségét kínáló városba egészen más perspektívába helyezi az, hogy ők Ukrajna keleti végein, konkrétan az egyik szakadár „állam”, a luhanszki határán élnek, ahonnan időnként gépfegyverropogás hallatszik, füstöt, talán égő házak füstjét látni, át is lőnek néha, a tehenek romok és roncsok között legelnek, a felszakított burkolatú utakon csak katonai járművek szlalomoznak.
„Két perccel” vagyunk az orosz invázió előtt, mi, nézők tudjuk ezt már, s ennek a tudásnak a fényénél nézzük ezeket a normális életet élni vágyó kamaszokat, ahogy valami iskolai fellépésre gyakorolnak közös táncot (az iskolaépület már rom), sárkányt eregetnek a pusztulatban, rajzolnak a golyólyugatta vaskerítésre, vagy csak nézik a lenyugvó napot csendben, és mennének utána maguk is. De nem nyugatra visz az út, hanem keletre, egy terápiás nyereményutazás keretében Nepálba, a Himalájához. A rút mindennapok gödréből a világ szépséges tetejére, a fenyegető háború elől a fenséges békességbe. A visszaúton búcsúzunk el az öt fiataltól, felirat tájékoztat, mi lett velük az orosz támadás után. Senki nem maradt Sztanicja Luganszka községben: a szerencséseket befogadta Nyugat-Európa, aki otthon maradt (a rapper meg a rendőr), arról nem lehet tudni semmit. De sejteni azért igen. „Nem tűnök el…?”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
