Ennek a Dél-alföldi szaxofonegyüttesnek a tagjai dél-alföldi születésűek; Szarvasról (Ágoston Béla - sípok, basszusklarinét, tenor- és altszaxofon), Zentáról (Burány Béla Pöcök - bariton- és szopránszaxofon), Szegedről (Resch Béla - bőgő), Tótkomlósról (Szokolay Dongó Balázs - szopránszaxofon, kaval, csövek) és Szentesről (Virág Tibor - dobok) hozta őket össze a free jazz iránti vágy és a népzene iránti elkötelezettség. "Ezzel az együttessel mindig válaszúthoz érkezünk -írják Esthajnal című debütáló CD-jük füzetkéjében -, ahonnan egyformán mehetünk vissza a gyökerekhez vagy előre, új utakat keresve." Nem mintha az volna a kérdés, erre-e vagy arra. A tét természetesen az, hogy létrejöjjenek a találkozási pontok - és jusson hely a hallgatók számára is -, még ha nem mondanak le egyik útról sem. Arányokról és kiforrottságról van szó, mint rendesen.
Valamikor ősszel, amikor élőben hallottam az együttest, már elkapott a svungja: ereje volt, hite volt, tisztességes nyersesége volt. Hozzám inkább a folkosabb, a "követhetőbb" fele került közel; attól tartottam, az improvizatív részekben több az öncélúság. Meg hát az is nyilvánvaló: koncerten az elszállás veszélye eleve benne van a pakliban. Most a stúdióviszonyok kedveztek nekem, csak az olyan elborultabb esetekben csúszik ki a talaj a lábam alól, mint amilyen például a Metropolis Shaman Song. De ez igazán nem jellemző, s különben is, magánügy.
A Dél-alföldi szaxofonegyüttest igazán rokonszenvesnek, mi több, szerethetőnek találom. Van egy népzenei ihletettségű, igen becsületes szaxofonegyüttesünk, aki nem tudná: gazdagabbak lettünk.
- bandra -
Rana In Fabula, 1997
