Amerika hangján – David Fincher: A tetovált lány

  • Bori Erzsébet
  • 2012. január 19.

Film

David Fincher változata nem ér fel a bemutatót megelőző nagy porveréshez vagy az Immigrant Songra (a Nine Inch Nails-főnök Trent Reznor Led Zeppelin-feldolgozására [a film zenéjéről kritikánk a Magyar Narancs friss, január 19-i lapszámában olvasható – a szerk.]) vágott főcímklip keltette várakozásokhoz. Ne szépítsük, ez csak egy tisztes újrafeldolgozás, nem rosszabb, de nem is jobb svéd elődjénél.

S mivel a sztorit nem kell felmondani – szinte kizárt, hogy ön, aki ezt most olvassa, nem ismeri Stieg Larsson könyvét és/vagy Niels Arden Oplev filmjét –, abban a sportágban indulok, amelyet a legújabb Fincher-mozi nézői is űzni fognak: komparatisztikában.

Rooney Mara


Rooney Mara

Larsson regénye nem stílusremeklés (kritikáink a kötetekről itt, itt és itt olvashatók); számos, az egekbe menesztett skandináv krimivel szemben üdítően „modortalan”, viszont durva mennyiségű epikai anyag van benne, amennyiből több könyv is kitelne. (Mintha tudta volna a hirtelen halált halt szerző, hogy nem kell a nyugdíjas évekre spórolnia, mindent belezsúfolhat a Millennium-trilógiába, nem az ő gondja lesz az elkerülhetetlen filmre írás, ahogy a busás jogdíjak elköltése sem.)

Ha az adaptáló meg tud küzdeni ezzel az anyagmennyiséggel, akkor már nyert ügye van, ehhez képest a szereplőválogatással járó, nagy nyilvánosságot kapott szenvedések harmadlagosak. S mivel egy szemüveg vagy egy maszkmester csodákra képes, egy szavunk sem lehet a színészekre. Daniel Craig és Rooney Mara ugyanolyan jól teljesít, mint a népes mellékszereplő-gárda, a mindig örömmel látott Stellan Skarsgarddal, Robin Wrighttal és Christopher Plummerrel az élen. Fincher változatáról is elmondható ugyanaz, ami Niels Arden Oplevéről: annyira erős a történet, izgalmasak a figurák – Salander megint átüti a vásznat –, mozgalmas a cselekmény, hogy ilyen muníció birtokában művészet lenne rossz filmet csinálni.

Daniel Craig, Robin Wright


Daniel Craig, Robin Wright

A regény dramatizálása terén mindkét feldolgozás erős közepesre értékelhető. Fincher munkája vérbeli hollywoodi dramaturgiával tüntet, lényegre törő, ökonomikusan rövidre szabott jelenetekkel dolgozik, s ahol túl hosszú lenne (vagy a feszültség lanyhulásával fenyegetne) egy-egy epizód, ott jön a keresztbevágás. Ha a svéd filmet látva azon sopánkodtunk, hogy elvékonyodott a Millennium-szál, itt nem lehet ilyen panaszunk: ezt a szálat, több másikkal együtt, amelyért hol kár, hol meg nem olyan nagy kár, egyszerűen elejtik az alkotók. A főszereplő jó álomgyári szokás szerint egyáltalán nem gyakorolja a foglalkozását (már ha nem valamilyen hivatásrendi, tűzoltós vagy ügyvédes szubzsánerről van szó), miért is tenné, ha sorozatgyilkost kergethet ahelyett, hogy gazdasági újságíróként a nem túl fotogén kettős könyvelést bújná.

Ha maradt még valaki, aki filmnyelvi forradalmat várt A Zodiákus, a Benjamin Button különös élete, a Pánikszoba rendezőjétől, az most végleg megszabadulhat egy illúziótól, és besorolhatja David Finchert a jobb kismesterek közé. A tetovált lány minőségi iparosmunka: a megrendelők máskor is bátran házhoz hívhatják emberünket, ha szembejön egy ígéretes külföldi film, amin el kell végezni némi átalakítást, mielőtt bevezetnék a honi piacra. Ezt a munkát minálunk (és még néhány szegényebb vagy szerényebb helyen) szinkronizálásnak hívják. Amerikában meg remake-nek.

Az InterCom bemutatója

 

 

 

Figyelmébe ajánljuk

Önarckép feketével

  • - turcsányi -

Ha van igazság a földön, Bert Schneiderből hétcsillagos hollywoodi aranyifjú válik. Egy léha, semmirekellő alak a sztárjelöltek örökké vidám, szőke és bikinis karéjában, a nyitott tetejű sport Mercije oldalának támaszkodva, golfhoz öltözve néz el a távolba, s számolja Los Angeles mindig felhőtlen egén az angyalokat.

Kiszámolós

Ha Ed Sheerannek van harminc kamionja, hat pengető alakú óriáskivetítője, öt saját fejlesztésű looper pedálja a forgószínpad öt különböző pontján, és 135 percet játszik – saját állítása szerint – nagyjából 70 ezer embernek, akkor hány keringős lüktetésű balladát játszhat el?

Az egyedüli boldogság

  • Balogh Magdolna

A dán írónő (1917–1976) bő öt évtizeddel ezelőtt befejezett, 1967 és 1971 között írt ön­életrajzi trilógiája azt az utat mutatja meg, ahogyan egy szegény sorsú, munkáskörnyezetben felnőtt lányból ismert és népszerű, számos díjjal kitüntetett szerző válik.

Térerő

A modern nagyváros az ipari forradalom következménye; a korábbiaktól gyökeresen eltérő termelési struktúra nyomán alakult ki az a térszövet, amelyben az európai civilizáció máig élni, bár lassan inkább csak túlélni próbál.

A vasutasok kérték

Talán Stephenson óta nem fordult elő, hogy egy működő vasúttársaság arra biztatta volna utasait, hogy ne vegyék igénybe a szolgáltatásait.

Magyar western fűnyíróval

Ha azt mondom, vásári bábjáték, azt mondod, Vitéz László. És persze Kemény Henrik. A műfaj magyarországi történetének meghatározó alakjai máig ott állnak minden, e hagyományt követő előadás mögött.

Veszélyes álmok

  • Eörsi Mátyás

Mire gondol az olvasó, ha azt hallja: „Zöld, biztonságos, versenyképes”? Vagy ezt: „Helyreállítás, erő és a hovatartozás érzése”? Esetleg ezt: „Együtt. Ellen­álló. Európa.”?