Évtizedeken, országokon és politikai rendszereken át ível a filmesszé és az énkereső-múltkutató lírai dokumentumfilm határmezsgyéjén található munka, amely inkább kérdéseket vet fel, érzeteket kelt, mintsem konkrét tudást adna át a második világháborúig visszanyúló életnyomozás végén. Ezért sok múlik azon, hogy a néző ráhangolódik-e a film érzékeny frekvenciáira.
A dramaturgiai kiindulópont az, hogy meghal a rendező kilencvenéves anyja, aki egy szovjet tiszttől esett teherbe az ukrán fronton még a második világháború idején. Erőszakról ez esetben szó sem volt, s bár az ápolónő anyának imponált a katona rangja, szerelemről sem – ezt majd a nácik elől a Szovjetunióba emigrált balos sváb katonában találja meg. Gyermekeivel együtt vele tart a ’40-es évek végén német földre, ahol új életet kezd, és ahonnan jó hatvan év után a lány, Tamara visszamegy kutatni a gyökerei, születési körülményei után.
A film realitása, az utazás és az idős, egykori ápolónőkkel folytatott beszélgetések az ukrán és az orosz vidék nyomorúságos képeivel, régi fotókkal, levélrészletekkel és világháborús archív filmfelvételekkel és a rendező személyes emlékeket idéző, nyelvileg emeltebb narrációjával keverednek. Nagy izgalmakat, sokkoló részleteket nem hoz a film, de rengeteg témát érint egy sajátos családi múlton keresztül abból a bonyolult 20. századból, amelybe mi, nézők is beleszülettünk. Tamara Trampe végül úgy jár, ahogy az szinte előre borítékolható: sokkal közelebb nem kerül a kitűzött célhoz. Maga az út a fontos. És ahogy ezt megmutatja nekünk.
