De jó újra látni a vásznon Mickey Rourke-öt! Tök úgy néz ki, mint a Szépség és a szörnyeteg című Disney stúdiós rajzfilmben a melyik is? Mindegy, melyik, innentől mondhat mindenki, amit akar. S mindez milyen jót tesz azon előítéleteinknek, melyek szerint ha azt halljuk, hogy egy "kultikus" képregény adaptációjával lesz dolgunk, érdemes rögtön megjegyeznünk, merre van a kijárat. Most jelentkezzen kézfeltartással az, aki látott már moziban olyan comicsfeldolgozást, ami nem kultikus műből született volna! Még a büdös Garfield is egy kultfigura. Tán azzal is járunk ilyen jól, ha az érdemdús Mickey rá hasonlít.
Sin City egy olyan város, mint Gotham City volt, mielőtt Batman odaköltözött volna. Csak a bűn és fertelem minden utcasarkon, ocsmány férfiak kilenc milliméteres revolverekkel és rendőri jelvénnyel vagy nélküle, mindgyakran hosszú bőrkabát alatt hordott atlétatrikóban, illetve csajok trendi sminkben, dettó bőrben egész a tűsarkukig, a többségük szőke, ha nem beszélnének, nehéz lenne eldönteni, melyikük a másik. Erős érzelmi élet járja erre, bosszú bosszút követ, futó ölelés és menni kell lőni azonnal. Így valóban nem könnyű.
De azt még a kultnál is jobban bírom, amikor azt hallom az alkotóktól, hogy ez egy film noir. Mert ugyan kétségtelenül a fekete dominál ezen a vásznon, de Magyarországon szerintem nincs az a kezdő videotékás, aki úgy lenne vele, hogy a film noir attól film noir, hogy sokan meghalnak benne és fekete az alapszíne.
Három epizód fűződik itt egybe, mondhatni a megszokott módon, a keret és az idő által. Elkezdődik egy sztori, elhagyjuk valahol (szügyön lövik Bruce Willist, még időben ahhoz, hogy bízzunk a csodával határos felépülésében), aztán máris Mickey üti súlyos fémtárgyakkal elhalt kedvese gyilkosának nyomát, illetve a pechükre arra grasszáló mellékszereplők buráját, de ez sem tart örökké, mert jön egy másik személy, aki azon kénytelen fáradni, hogy felkoncolja a népes statisztéria addig eredményesen sunnyogó tömegeit, továbbá a jó svádájú Benicio Del Torót, noha az nem adja könnyen magát, és akkor a csávó (mindegy, melyik) belép a csehóba, ahol ott darvadozik egy csomó korábban elhunyt filmsztár, s ím, térben és időben összecsúsznak a nagy dolgok, mindenki leölheti még a forgatásra későn érkező statisztákat. Cool, nagyon cool.
De nem szabad ám ezt úgy nézni, hogy egy az egybe! Áh, mozgóképes varázslók bensőséges jelbeszéde lehet az inkább, mikor Bruce-t nyugdíj előtt álló rendőr szerepében van szerencsénk köszönteni. De vajon mit jelent ez? Azt, hogy mi is nagyon unjuk már a pofáját? Vagy azt, hogy megint nem jutott az eszünkbe jobb. Végül is egyre megy, amit látunk, egyfelől a kötelező kapcsolattartás a rajongókkal, bősz marketingtámadás másfelől. Tipikusan olyan film, ami az első héten csinál akkora kasszát, mint még senki sem. Nem telik sok időbe elfelejteni, ami arra is jó, hogy a második részre nyugodtan mondhatják, hogy a kultfilm folytatása...
Az SPI bemutatója
