Film

Apám, hütte!

Quentin Tarantino: Az aljas nyolcas

Film

Tombol a tél, ahogy csak Wyomingban szokott: madarak, fák telelnek és túlélnek a tájban, komor ormok, vészterhes viharfelhők keltik rossz hírét a vidéknek.

Ehhez jön még Ennio Morricone; a veszélyérzetet mind feljebb srófoló kísérőzene nem lehetett olcsó, de minden perce arany. Még senki sincsen sehol, de olyan szép és ígéretes ez a téli tombolás, olyan jól mutat a pimaszul előtérbe tolt főcím – The Hateful Eight – grafikája, hogyha Kurt Russell és Samuel L. Jackson helyett egy eltévedt szürke farkas megpróbáltatásait kéne három órán át követni, azt is boldogan elnéznénk. De elnéznénk még azt a hófödte fakeresztet is, melyet hatalmas odaadással mutat a kamera; percek telnek el így, feliratok jönnek-mennek, de a bús faragvány marad. Mindeközben Morricone a vonósszekciót hajszolja, a távolban feltűnő fogathajtó pedig szilaj lo­vait. Ember a tájban, ezt is megéltük végre, kis csalódás, hogy mégsem a szürke farkasról fog szólni Quentin Tarantino nyolcadik filmje.

Hogy pontosan miről is fog szólni, az so­káig talány marad, de hát Tarantino ilyen talányos filmrendező. Ha nála postakocsi közelít a hóban, az már rögtön gyanús, vajon kiket idéz, mit akar mondani a mester, hová dugta az ő híres idézőjeleit? A tékás múlt ott kísért minden közelgő postakocsi körül, ez már így lesz az idők végezetéig vagy addig, amíg Tarantinónak engedik, hogy közel három órában valósíthassa meg önmagát és műfajmegújító törekvéseit. A postakocsival vége a kezdeti, költői némaságnak, pedig az lett volna csak a szenzáció, ha a szokásos szószátyárkodás helyett a képek beszélnek ezúttal, de persze hamar beindul a tarantinói szócséplés: a nagy hóhányás és vad vágtatás közepette a fontosabb szereplők gyorsan elhadarják a maguk bemutatkozó monológját.

Elsőként köszöntsük a Grindhouse-veterán Kurt Russellt, aki havasi tájban és jelentős arcszőrzettel szívet melengető látvány minden horrorrajongónak, de A dolog hajdani sztárja körül ezúttal nem földönkívüliek ontják a vért, hanem nagyon is földönbelüli gazemberek. Aztán itt van velünk az örökös Tarantino-színész, Samuel L. Jackson, aki ugyancsak tapasztalt fejvadászt játszik, mint Russell, véreskezű vadnyugati kisiparost. Jackson a fekete ember a fehérek és fehérség uralta tájban, melyben még nem ismert az afroamerikai mint politikailag korrekt kifejezés, inkább a nigger dívik, hiszen alig járunk néhány évvel az amerikai polgárháború után. Jackson Tarantino fő szócsöve és legizgalmasabb teremtménye, valahol félúton az erényes igazságosztó és a halál angyala között. Egy féligazságosztó, aki a fejére vadászó rasszistákat kíméletlen megtorlásban részesíti. Tarantino igazán színes jellemmel ajándékozta meg kedvenc színészét, aki magabiztosan játssza be a kéjes gonoszkodástól a bűnösök jogos megbüntetéséig terjedő térfelet.

A két fejvadász közt egy nagy múltú színésznő zötykölődik bevert ábrázattal, bilincsbe verve: Jennifer Jason Leigh az, aki rossz­életű leányzót játszik, annyira rosszéletűt, hogy már ácsolják is a bitót neki, de odáig még el kell juttatni, méghozzá élve a tetemes vérdíjjal kecsegtető teremtést. Walton Goggins mint posztjára igyekvő, jövendő seriff csatlakozik a díszes társasághoz, mely hamarosan begördül a környék egyetlen menedékhelyére, ahol a kandallótűz körül további ismert színészek (Michael Madsen, Tim Roth, Bruce Dern) melegednek és hunyorognak gyanúsan. Közülük többen is felléptek azon a forgatás előtti felolvasóesten, melyen Az aljas nyolcas először került közönség elé. Csak sajnálhatjuk, hogy nem voltunk jelen ezen az egyszeri performanszon, midőn az egybegyűlt sztárok felolvasó színházi keretek között adták elő a forgatókönyvben foglaltakat, mert immár erős a gyanúnk, hogy ez a félcivil felolvasósdi volt Tarantino filmjének természetes közege, és nem a későbbiekben megvalósult mozgókép, mely a rendezői szándék szerint epikus keretet adna a híresen pergő mondatoknak. A korhű díszletek, a sok-sok vagány kosztüm, a sűrűn hulló fehér hó és a magasztos zenére vágtató lovak éppoly feleslegesnek tűnnek, mint a filmet nyitó fakereszt, habár az utóbbi mentségére szóljon, hogy kifejezetten izgalmas látnivaló: vele indul és vele zárul a film legfilmszerűbb része, Az aljas nyolcas leg­első, néma öt perce. Aztán jönnek a derék színészek, és nagy átéléssel tolják a tarantinói szövegeket egy nekik ácsolt, színpadias térben. Jöhetne már egy prérifarkas vagy a szörny A dologból, hogy történjen már más is, mint ez a talányoskodó, de jórészt üres szövegelés, de egyéb elfoglaltsága miatt egyik sem jön. Mindeközben Jennifer Jason Leigh arcán sokasodnak a véraláfutások, férfiöklök szántják a komisz női arcot, s nem tudni, hogy most ezen röhögni kell vagy szörnyülködni. S míg mi ezen elmerengünk, Samuel L. Jackson ízesen jacksonkodik, ahogyan csak ő tud, Wyomingban meg tombol a tél; vigasztalanul, ahogyan csak a wyomingi tél tud.

A Fórum Hungary filmje

Figyelmébe ajánljuk

Az Amerika–EU-vámalku tovább nyomhatja a magyar gazdaságot

Noha sikerült megfelezni az EU-t fenyegető amerikai vám mértékét, a 15 százalékos általános teher meglehetősen súlyos csapást mérhet az európai gazdaságokra, így a magyarra is. A magyar kormány szerint Orbán Viktor persze jobb megállapodást kötött volna, de a megegyezés az orosz gázimportra is hatással lehet. 

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.