Máig publikálatlan fotók, temérdek új információ Pilinszkyről egy kicsit kusza dokumentumfilmben.
Mispál Attila rajong Pilinszkyért, el is végezte a szükséges kutatói munkát, bejárta Párizst, Londont, és nagyjából mindenkit megszólaltatott, akinek bármi köze volt a költőhöz. Az eredmény magáért beszél: az egyik pillanatban még Kocsis Zoltán mesél arról, hogy mennyire magányos lélekről is volt szó, és mekkora menedék volt neki Bach zenéje, majd jön egy londoni barát, aki elmeséli, mennyire megrendítő pillanat volt, amikor megkérte Pilinszky, miután kirabolták, hogy simogassa. Leginkább arról van szó, hogyan keresett ez a depresszióra hajlamos művész menedéket mindenkiben, de emellett meglátjuk azt is, hogy milyen lehetett abban az időben itthon: a költő gyakran nem is feküdt le, mert attól félt, hogy bármelyik pillanatban jöhet érte a fekete autó. Közben publikálatlan felvételeket mutogatnak, de a tanulság csak annyi, hogy Pilinszky fotográfusnak sem volt utolsó, csodálatos érzékkel örökítette meg a korabeli Párizs életét.
Szóval, mi a probléma?
Nos, leginkább az, hogy Mispál mintha az irodalomtörténészek házi videotékájába szánta volna e dokumentumfilmet. Hiába a megannyi érdekes információ, ha egyszerűen nincs semmilyen ívük, csak ugrálunk térben és időben. A néző néha nem ért ezt-azt, hogyan jutottunk el például Robert Wilson színházáig. Ráadásul a rendező sok esetben nem mondja meg, hogy ki is épp a megszólaló, és ez nem Lator László vagy Takács Zsuzsa esetében probléma, hanem a laikusok előtt ismeretlen nyilatkozóknál.
