"Mindig ott a ritmus" - Benjamin Zepheniah Budapesten

  • Szőnyei Tamás
  • 2006. május 4.

Film

"Mióta itt vagyok, sokan megkérdezték tőlem, milyennek találom Budapestet. Hát, nem tudom. Egy helyet addig nem ismerhetsz meg igazán, amíg nem töltöttél el némi időt egy rendőrségi őrszobán, és nem kerültél szexuális kapcsolatba senkivel. Nekem itt még egyikre sem volt alkalmam" - ilyesféle életbölcsességek tömkelegével szórakoztatja a Bardroom című angol nyelvű irodalmi kabaré közönségét a Műcsarnokban Benjamin Zepheniah, az 1970-es és 80-as évek fordulóján kibontakozott brit dub-költészet egyik legnagyobb egyénisége.

"Mióta itt vagyok, sokan megkérdezték tőlem, milyennek találom Budapestet. Hát, nem tudom. Egy helyet addig nem ismerhetsz meg igazán, amíg nem töltöttél el némi időt egy rendőrségi őrszobán, és nem kerültél szexuális kapcsolatba senkivel. Nekem itt még egyikre sem volt alkalmam" - ilyesféle életbölcsességek tömkelegével szórakoztatja a Bardroom című angol nyelvű irodalmi kabaré közönségét a Műcsarnokban Benjamin Zepheniah, az 1970-es és 80-as évek fordulóján kibontakozott brit dub-költészet egyik legnagyobb egyénisége.

Egyedül van a színpadon, ami nem is igazi színpad, dobogó szerencsére nincs, csak egy mikrofon. Szórja a poénokat, a sztorikat, mint valami stand up comedian. Sőt erre a szituációra is reflektál, mondván, azt kezdi észrevenni magán, hogy ilyen alkalmakkor egyre több és egyre hosszabb összekötő szöveget ad elő, mintha egyenest a versek elhagyása felé haladna. Sort kerít azért ezekre is, humor és élet lüktet bennük, meg persze ritmus, ritmus és megint csak ritmus - pedig zenekar nélkül löki. A mimika, a szemvillanások, a kézmozdulatok és gesztusok, a testtartás, a hanghordozás, az akcentus váltogatása kelti életre minden szavát - szemtől szemben többszörös a hatás, mint olvasva.

*

Több mint húsz éve találkoztam először Benjamin Zepheniah nevével és egyik számával egy válogatáskazettán, amit a New Musical Express adott ki: a Dis Policeman (Is Kicking Me To Death) dühös életkép a brit rendőrség hétköznapi rasszizmusáról, ütőhangszerekre. Zepheniah mélységesen felháborodott hangon számol be arról, hogy agyba-főbe verik az őrszobán, s ráadásként tragikomikus csattanót kínál: az utolsókat egy fekete zsarutól kapja.

"Személyes élményemből fakadt - meséli fellépése előtt. - A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a brit rendőrség nagyon durván bánt a fekete fiatalokkal. Akkoriban érvényben volt a gyanú törvénye, a Sus Law, ennek alapján bárkit őrizetbe vehettek, aki gyanúsnak tűnt a szemükben. Minket, fiatal feketéket állandóan letartóztattak. Egyetlen olyan feketét sem ismerek, akit soha nem tartóztattak le. Főként a nagyvárosokban volt erős rendőri jelenlét a feketék által sűrűn lakott környékeken. Rettenetes élményeim voltak, sokszor bevittek és megvertek, a bőrömön éreztem a rasszizmust. Ugyanilyen élményeik voltak az ismerőseimnek, de mintha senki sem beszélt volna akkoriban ezekről. Amikor egy este bevittek a rendőrőrsre, a szó szoros értelmében azt hittem, meg fogok halni. A heréim felszálltak a gyomromba, borzasztóan éreztem magam. Emlékszem, hogy ütlegeltek, én meg kiabáltam, hogy rasszisták, mire az egyik így szólt, oké, megmutatom, hogy nem vagyok rasszista, fogta magát, bement a szomszéd szobába, áthívott egy fekete rendőrt, és aztán az folytatta a verést. Na, mi a különbség? A rendőr bőrszíne nem lényeges - a rendőri erők kultúrájáról, természetéről van szó. Lehet fekete, fehér vagy ázsiai, férfi vagy nő, ha igazságtalanul cselekszik, az baj. Miután kikerültem, egy lendületből megírtam ezt a verset."

Benjamin Zepheniah 1958-ban született Birminghamben, annak is a Handsworth nevű részében (innen indult a brit reggae egyik legfontosabb zenekara, a Steel Pulse is). Nem lehetett könnyű kamaszkora, éveket töltött javítóintézetben és fiatalkorúak börtönében. Első verseskötete, a Pen Rhythm 1980-ban jelent meg. A Dis Policeman szerepelt első albumán (Rasta, 1983), aminek révén a dubköltészet élvonalába került, Linton Kwesi Johnson, Oku Onuora, Michael Smith és Mutabaruka mellé. Azóta párhuzamosan publikál kötetben és lemezen, prózát, sőt gyerekverseket is ír, rádió- és tévéprodukciókban vesz részt.

Azt mondja, költészetére elsősorban a nagyvárosi élet és a reggae hatott. "Úgy éreztem, hogy a költészet a felsőbb osztályok játékszere lett. Abban az időszakban Nagy-Britanniában nem létezett igazi munkásköltészet, politikusköltészet, olyan költészet, amely arról szólt volna, amit az ember igazán érzett a politikáról. Thatcher szorongatta az országot, hárommillió munkanélküli volt, erős rasszizmus, Nelson Mandelát, aki még börtönben ült, terroristának nevezték. Fontosnak éreztem, hogy hangot adjak a véleményemnek. A korai verseim közül nagyon kevés foglalkozik személyes témákkal, szerelemmel vagy ilyesmivel, mind politikáról szól. Nem rólam, hanem másokról, politikai foglyokról, az állati vagy az emberi jogokról. A reggae-hagyományból jövök, Peter Tosh és Bob Marley tradíciójából, ahol egy háromperces dalban kell valami fontosat elmondanod. Nem írhatsz csak úgy a madarakról, a méhekről meg a nárciszokról, mert az idő nem alkalmas ezek élvezetére."

Zepheniah és LKJ röviddel Budapest előtt Párizsban fejezte be közös turnéját. Mindkettejük verseit - vagy akár csak ezek címeit - olvasva rögtön szembeötlik: szóhasználatuk és helyesírásuk a jamaicai hagyományhoz és az élőbeszédhez kötődik: "A Queen's Englisht csak a királynő és a barátai beszélik, az utca egy másik angol nyelvet használ. Írásban a szó hangzását próbálom meg visszaadni. Az egyetemi tanárok fonetikus írásmódnak nevezik ezt. Amikor írok - még ha nem zenére is -, mindig ott a zene a fejemben. Valami zenei elem. Mindig ott a ritmus. A versek némelyike működik zenével és a nélkül is. Van, amit zenével írok, és soha nem adok elő nélküle, de olyan is, ami csak zene nélkül működik. Nehéz megmondani, amíg el nem készül. Nincs szigorú szabály."

Benjamin Zepheniah felvételein a hagyományos roots és dub reggae mellett modernebb hangzások is helyet kapnak, 2004-es albuma, a Naked bővelkedik a drum and bass hatásáról tanúskodó tört ütemekben. A Sinéad O'Connor más művészekkel készített számait egybegyűjtő albumon (Collaboration, 2005) hallható, Empire című Bomb The Bass-darabban így beszél Zepheniah: "Ha az ég felé köpsz, a szemedbe hull majd / Tudod, ami fölmegy, annak le is kell jönnie."

*

2001-ben megjelent Too Black, Too Strong című kötetében Zepheniah közölt egy verset Bought and Sold címmel, amelyben az állami kitüntetéseket és a velük járó pénzt elfogadó, a felső tízezer társaságába vágyó, s mindezek következtében kreativitásukat elvesztő fekete költőket kritizálta: "Sírjaikban forognának az ősök / Csodálkoznának a szegény népek, hajdani rabszolgák / Hogyan adtuk el lelkünket." Mit ad isten, 2003-ban Tony Blair megkínálta az Order of the British Empire elnevezésű kitüntetéssel, ő azonban, elvei mellett kitartva, visszautasította: "Mit jelent számomra, fekete ember számára a brit birodalom? A családomnak rabszolgaságot, gyarmatosítást. Méghozzá brutális gyarmatosítást és brutális rabszolgaságot. Egyszerűen nem tudtam elfogadni egy kitüntetést, amely ezt a nevet viseli. Nem más ez, mint Tony Blair politikai játszmája. Éveken át megpróbált a táborába csábítani, de én mindannyiszor nemet mondtam. Ez volt a végső próbálkozása. Tudom, mit akart. Azt akarta, hogy Mick Jagger, David Beckham és én ugyanaznap vegyük át a rendjelet, mert ez cool benyomást keltene. Volt egy Cool Britannia című projektje, ami a Rule, Britanniára (a gyarmati kor hazafias énekére - Sz. T.) utalva próbált cool képet kialakítani magukról. Ebbe a játszmába én nem szállok be. Nem a királynő személyével van problémám, de nem fogok előtte letérdelni, az biztos."

A Bardroom közönsége élvezettel hallgatja a költő vicces kommentárjait. Látjuk magunk előtt az Indiában vendégeskedő rasztafrizurás költőt, amint egy minden földi javat (kivéve a hasist) megvető szent ember hatása alá kerül, majd szempillantás alatt ki is ábrándul, amint megcsörren a testét halotti máglya hamujával bekenő szent mobilja - mindezt a Sadhu című vers elé. Látjuk magunk előtt a költő apját, aki a birminghami lakás férfi-a-férfihoz szobájában okítja kisfiát, hogy ha felnő, FÉRFI legyen belőle, az meg (tán csak gondolatban) visszakérdez, hogy van-e más választása - mindezt a macsó felfogásról szóló vers bevezetőjeként. Látjuk magunk előtt a jamaicai nagymamát, aki 30 mérföldre lakott a fővárostól, de életében nem járt Kingstonban, s az unokájától kapott 60 font volt a legnagyobb összeg, amit valaha a kezében tartott - mindezt a Money című vers apropóján, mikor is elmesélte, hogy pszichiátere tanácsára feszültségoldó foglalatosságként valami hobbit keresett magának, pénzt kezdett gyűjteni; ezzel egyúttal felkérte a hallgatóságot, bátran járuljanak hozzá gyűjteményéhez. Gurult mindenki, akár egy érme.

Neked ajánljuk