Arról, hogy második világháborúban a nácik fölé kerekedő Szovjetunió nem a szabadságot óhajtotta elhozni Európába, semmi sem tanúskodott világosabban, mint a nők ellen elkövetett háborús nemi erőszak bestiális gyakorlata. Már csak azért is, mert a történelem folyamán a leigázott, letiport ellenség asszonyait volt (van) szokásban megerőszakolni, hogy a barbár, embertelen aktus lelkileg is megtörje, megalázza, méltóságuktól megfossza a legyőzötteket. Még a tömeges erőszaktevést (az ezt követő, több évtizedes, a társadalmak minden szintjén napi praxissá váló erőszaktevések előjeleként) elszenvedő Kelet-Európában is ritkán, a nyugati művészetben pedig úgyszólván sosem tematizált, embertelen gyakorlatot, annak spirituális értelmű következményeit mutatja be Anne Fontaine Lengyelországban játszódó filmje, szokatlan érzékenységgel. Az ugyanis, hogy egy apácazárda lakóit becsteleníti meg a dehumanizált fegyveres csőcselék, nem pusztán szokásos, önmagában is visszataszító kinyilvánítása a rabszolgatartói gőgnek, de kifejezetten a meghódításra kiszemelt társadalmat összetartó értékek (jelen esetben a lengyelek számára alapvető közösségképző erő, a katolicizmus) lerombolására irányuló bűntett.
Mindezt egy francia orvosnő tekintetével látjuk, aki a többszörösen összetett helyzetben egyszerre kell helytálljon nyilvános és – előbb kelletlenül, majd hivatástudatból, végül együttérző szeretetből vállalt – titkos küldetésében: egyfelől ugyanis a koncentrációs táborok túlélőit gyógyító, a szövetségesek felügyelte katonai misszió tagja, másrészt éjszakánként kijár egy kolostorba. Veszélyes utakon, rémült, sem saját testi érintettségükkel, sem az elszenvedett traumával megbirkózni nem tudó apácák szüléseit levezetni. Végül a misszió rangidős – nem mellékesen: zsidó és ateista – orvosának segítségét kell kérje a rendkívül nehéz helyzetben, ahol maga is ki van téve az utakat ellenőrző szovjet katonák étvágyának. Így már két ember is kockáztatja saját helyzetét, sőt életét, és ennek az illegális segítségnyújtásnak köszönhetően talál egymásra emberként (férfiként és nőként) az addig is napi kapcsolatban álló, ám a másikban csak a felettest/beosztottat, tapasztalatot/fegyelmezetlenséget látó kolléga.
Összetett, többszörösen rétegzett, ezer hit, hiedelem, vélelem és előítélet által meghatározott viszonyrendszereket tár fel egy-egy fél mondat, tekintet, be sem fejezett gesztus. Pontosan értjük a minden erejükkel a hitükbe kapaszkodó, de megnyugvást ott sem találó nővérek egzisztenciális válságát – akik a békességet végül az elfogadásban tudják megtalálni; az erőszaktétel traumáját szégyenként megélő elöljáró gyilkossággal egyenlő pánikreakcióját; a soát túlélt orvosban dúló, szkepticizmussal, sőt cinizmussal palástolt, számon kérő haragot – amelyből azonban valamiféle megértés lesz végül, közösség a szenvedésben. Az orvosnő minden szentimentalizmust nélkülöző könyörületességét és áldozatkészségét viszont nem csak megérteni s elfogadni tudjuk, de felismerhetjük benne az egyetlen helyes döntést is, a minden józan mérlegelést felülíró, segítő elszántságot.
Semmi naivitás, semmi humanista tanmese: pontosan felépített, megszólító erejű drámát látunk, érzékletes környezetfestéssel, realista, mégis elemelt konfliktushelyzetekkel, kidolgozott figurákkal.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
