Film

Avas krém

James Wan: Démonok között

  • Greff András
  • 2013. október 26.

Film

Az évből még három hónap hátravan ugyan, de nem kockáztatunk sokat, ha kijelentjük, hogy ami a kitermelt filmek súlyát illeti, 2013 az amerikai mozi legsoványabb esztendeje a Bonnie és Clyde bemutatása óta eltelt évtizedekben.

És ha a nagy egészet nézve így van, akkor vajon mit lehet elmondani a horrorfilm zsáneréről, amely immár hosszú évek óta feltartóztathatatlanul távolodik a tökéletes jelentéktelenség kopár sivatagai felé? Itt van például a Démonok között, ez a tengerentúlon kivételes kritikai és közönségfigyelemben részesült úgynevezett nagyvad, és a legtöbb, ami elmondható róla, annyi, hogy legalább nem franchise-termék vagy remake. Az eredeti ötletek abszolút hiányát figyelembe véve ugyanakkor ez sem több, mint szimpla formaság.

Lehet mondani persze, hogy a szellemjárta ház már a kezdetekkor is igencsak szűkös tárgyköréhez ma már egyszerűen képtelenség bármi érdemit hozzátoldani, de ezt a vélekedést még az elmúlt évtizedben is sikerült néhány - érdekes módon egytől egyig spanyol - filmnek eredményesen cáfolnia. Az Ördöggerinc a polgárháborús időszak titkaira, az Árvaház a lassan mérgező múltra, a nálunk idén bánatunkra csak DVD-n forgalmazott Mama pedig a javíthatatlan törések reparálási lehetőségeire igyekezett ráfókuszálni a kísértetfilm megszokottnak mondható keretei között. A Démonok között ezekkel szemben már-már lenyűgöző módon nem akar szólni az égvilágon semmiről, így mázsálásakor nem igazán marad más, mint a rémisztgetés hatásosságának szemügyre vétele. James Wan filmje ebből a szempontból tisztességesen indul, de ez persze minden kísértetfilm leghálásabb része: a jelek felfestése, hogy a nyikorgó hajópadlókkal felszerelt épülettel valami rémesen nagy baj van. Mire aztán kiderül, hogy mi is ez a baj, már el is szivárgott a filmből minden valós izgalom, és a nézőt csak a szánakozás savanyú íze tartja ébren, amikor is Wan dolgozata a kísértetklisék halmozásából hirtelen az Az ördögűző kopírozására vált. A nézők bevonása egyébiránt már csak azért is rettentően problematikus, mert a Démonok között néhány markáns karakter helyett egész focicsapatot mozgat: felnőttből négy van (két rémült szülő és ugyanennyi szellemvadász), gyerekből pedig egyenesen hat, úgyhogy ember legyen a talpán, aki úgy a negyvenedik perc környékén megmondja, hogy az a kislány, aki a legesélyesebbnek tűnik a démon kitüntetett figyelmére, pontosan melyik is a sok közül. A befejezés boldog, a kameramunka átlagos, a zene jelentéktelen: ez ma a legprímább ajánlat, amit a jenki horror felkínál.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.