Magyar Narancs: A BAM-ben rendezett vetítéssorozat elsősorban sokszínűségét emelte ki: dialógusmentes gyilkossági film, történelmi testhorror, komplex sci-fi – sorolta alkotásait az ajánló. Meglepte valamelyiknek a fogadtatása?
Pálfi György: Ami feltűnt, hogy milyen jól fogadták a régebbi filmjeinket is, pedig van, amelyik már több mint húszéves. Különösen fogékonyak voltak a Nem vagyok a barátodra, pedig annak épp az volt a koncepciója, hogy díszlet, forgatókönyv, eszközök nélkül, bárki számára elérhető technológiával, egyfajta kameratöltőtollat használva megnézzük, hogy milyen filmet tudunk írni. Hiába ismeri ugyanis mindenki a szavakat, jó verset viszonylag kevesen költenek. Kíváncsiak voltunk, mi mit hozunk össze ilyen körülmények között, az amerikai közönséget pedig nagyon megérintette a film.
MN: Retrospektív vetítést befejezett életműveknek szoktak szentelni.
PGY: Engem is csak az „vigasztal”, hogy épp a nyolcadik filmemet vágom, szóval a befejezéstől még távolabb vagyok. Az idén töltöttem be az ötvenet, én magam is átgondoltam, mi lenne, ha nem lenne több, és ennyi lenne az egész. Meg is ijedtem! Másrészt van ebben valami szép is: ott van Fellini 8 és ½-je; vagy Tarantino, aki kilencet rendezett és azt mondta, a tizedik után visszavonul. Bárhol, bárkit utolérhet a vég, ha az én pályám itt és ennyinél zárul, az is rendben van. Most először láttam a filmjeimet így egyben, és nagyon érdekes élmény volt. Én látom a logikát abban, milyen stílusokat jártam be, milyen gondolatok mentén készültek ezek a mozik – még akkor is, ha az a filmográfia, amelyet magamnak álmodtam volna, inkább ötletek és megvalósítatlan forgatókönyvek szintjén létezik.
MN: Foglalkoztatja, hogy mit hagy maga után?
PGY: Egyfolytában azon gondolkodom, hogy miért ez a film jött és nem az; miért ez maradt fenn; miért ez készült el. Hiába igyekeztem szándékosan építeni az életművemet, meg kell vallani, hogy ez nem sikerült. Azokra a filmekre, amelyeket egymás után akartam forgatni, soha nem sikerült finanszírozást találnom. Úgyhogy szinte véletlenszerűen nőttek ki ezek a mozik a semmiből. A Nem vagyok a barátod például a Taxidermia utáni kimerültségből: nagyon szerettem volna filmet csinálni, de nem akartam még egyszer éveket várni és belevágni egy ugyanolyan aprólékos, hosszú előkészítést igénylő munkába. De ebben az időben már kész volt a Rejtő Jenő-filmterv, már csírázott a Toldi ötlete, külföldön pedig épp egy mesefilmet készítettünk elő – ezekből mind nem lett semmi.
MN: Korábban úgy fogalmazott, hogy Steven Spielberg alkotómódszere áll a legközelebb önhöz, aki egy blockbuster után jellemzően egy szerzői jellegű filmnek vág neki; a lényeg azonban a közönség kiszolgálása. Spielberg hazájában is szórakoztatónak tartották a filmjeit?
PGY: Amerikában én igazi, tőrőlmetszett művészfilmes vagyok, ez nem is kérdés. Mindegy, hogy melyik filmet nézzük, a Taxidermiától Az úr hangjáig mindegyikre úgy tekintenek, mint egy alacsony költségvetésű, filmnyelvi kérdésekkel foglalkozó szerzői alkotásra. Persze attól, hogy a tengerentúlon az arthouse-ba zártak, mindig is az volt az álmom, hogy blockbustereket is készítsek, magas színvonalon, sok nézőt szórakoztassak. Azt gondolom, megvan hozzá a vénám; azokon az új-hollywoodi filmrendezőkön nőttem fel, akiknek a mozijai megtestesítik ezeket: Spielberg, George Lucas, vagy épp Robert Zemeckis. Itthon erre sajnos elég kevés esélyt látok: az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi egyetlen jelenete például Brad Pitt-tel és George Clooney-val többe kerül, mint egy teljes magyar film, mert olyan a helyszín és olyanok a ruhák az öltönyöktől az aktatáskákig.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
