Interjú

„Az ellenállás végére értem”

Pálfi György rendező

Film

Hét nagyjátékfilm és egy csomó kicsi – jelenleg így fest a filmográfiája. Ha rajta múlik, nem ezeket a filmeket rendezte volna meg, és nem is csupán ennyit. Első filmje, a Hukkle amerikai premierjének alkalmából retrospektív vetítéssorozatot rendeztek alkotásaiból New Yorkban, a Brooklyn Academy of Musicban (BAM). Ennek alkalmából ültünk le beszélgetni.

Magyar Narancs: A BAM-ben rendezett vetítéssorozat elsősorban sokszínűségét emelte ki: dialógusmentes gyilkossági film, történelmi testhorror, komplex sci-fi – sorolta alkotásait az ajánló. Meglepte valamelyiknek a fogadtatása?

Pálfi György: Ami feltűnt, hogy milyen jól fogadták a régebbi filmjeinket is, pedig van, amelyik már több mint húszéves. Különösen fogékonyak voltak a Nem vagyok a barátodra, pedig annak épp az volt a koncepciója, hogy díszlet, forgatókönyv, eszközök nélkül, bárki számára elérhető technológiával, egyfajta kameratöltőtollat használva megnézzük, hogy milyen filmet tudunk írni. Hiába ismeri ugyanis mindenki a szavakat, jó verset viszonylag kevesen költenek. Kíváncsiak voltunk, mi mit hozunk össze ilyen körülmények között, az amerikai közönséget pedig nagyon megérintette a film.

MN: Retrospektív vetítést befejezett életműveknek szoktak szentelni.

PGY: Engem is csak az „vigasztal”, hogy épp a nyolcadik filmemet vágom, szóval a befejezéstől még távolabb vagyok. Az idén töltöttem be az ötvenet, én magam is átgondoltam, mi lenne, ha nem lenne több, és ennyi lenne az egész. Meg is ijedtem! Másrészt van ebben valami szép is: ott van Fellini 8 és ½-je; vagy Tarantino, aki kilencet rendezett és azt mondta, a tizedik után visszavonul. Bárhol, bárkit utolérhet a vég, ha az én pályám itt és ennyinél zárul, az is rendben van. Most először láttam a filmjeimet így egyben, és nagyon érdekes élmény volt. Én látom a logikát abban, milyen stílusokat jártam be, milyen gondolatok mentén készültek ezek a mozik – még akkor is, ha az a filmográfia, amelyet magamnak álmodtam volna, inkább ötletek és megvalósítatlan forgatókönyvek szintjén létezik.

MN: Foglalkoztatja, hogy mit hagy maga után?

PGY: Egyfolytában azon gondolkodom, hogy miért ez a film jött és nem az; miért ez maradt fenn; miért ez készült el. Hiába igyekeztem szándékosan építeni az életművemet, meg kell vallani, hogy ez nem sikerült. Azokra a filmekre, amelyeket egymás után akartam forgatni, soha nem sikerült finanszírozást találnom. Úgyhogy szinte véletlenszerűen nőttek ki ezek a mozik a semmiből. A Nem vagyok a barátod például a Taxidermia utáni kimerültségből: nagyon szerettem volna filmet csinálni, de nem akartam még egyszer éveket várni és belevágni egy ugyanolyan aprólékos, hosszú előkészítést igénylő munkába. De ebben az időben már kész volt a Rejtő Jenő-filmterv, már csírázott a Toldi ötlete, külföldön pedig épp egy mesefilmet készítettünk elő – ezekből mind nem lett semmi.

MN: Korábban úgy fogalmazott, hogy Steven Spielberg alkotómódszere áll a legközelebb önhöz, aki egy blockbuster után jellemzően egy szerzői jellegű filmnek vág neki; a lényeg azonban a közönség kiszolgálása. Spielberg hazájában is szórakoztatónak tartották a filmjeit?

PGY: Amerikában én igazi, tőrőlmetszett művészfilmes vagyok, ez nem is kérdés. Mindegy, hogy melyik filmet nézzük, a Taxidermiától Az úr hangjáig mindegyikre úgy tekintenek, mint egy alacsony költségvetésű, filmnyelvi kérdésekkel foglalkozó szerzői alkotásra. Persze attól, hogy a tengerentúlon az arthouse-ba zártak, mindig is az volt az álmom, hogy blockbustereket is készítsek, magas színvonalon, sok nézőt szórakoztassak. Azt gondolom, megvan hozzá a vénám; azokon az új-holly­woodi filmrendezőkön nőttem fel, akiknek a mozijai megtestesítik ezeket: Spielberg, George Lucas, vagy épp Robert Zemeckis. Itthon erre sajnos elég kevés esélyt látok: az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi egyetlen jelenete például Brad Pitt-tel és George Clooney-val többe kerül, mint egy teljes magyar film, mert olyan a helyszín és olyanok a ruhák az öltönyöktől az aktatáskákig.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.